Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A halálmadár

 PONKÓMÁLÓDÓ

 (részletek)

 A halálmadár

A Kúpa Giza ura már halva feküdt (fölkészítették a nagy útra, nyakkendőt is adtak rá), mikor a halálmadár lecsapott alkonyattájt egy hajas koponyára. Vallinger András szerint a „kafanc” megérezhette az enyészet-szagot („valahol a közelben ólálkodott és várta a kedvező pillanatot.”). Vallinger felesége, a Terus, aki épp a férjeuráért igyekezett a temetőbe („jönne már haza; csak nem esett baja!"), amint lekanyarodott a temetőt átszelő keskeny gyalogútról, és közeledett a friss földhányáshoz, hirtelen megpillantotta az égen a kifeszített rettenetes szárnyakat. („A nyesett sövény felől fütyült – mesélte az asszony –, mint az ágyúgolyó.”) Maga Vallinger a szárnyakat nem láthatta, odalenn dolgozott a gödör mélyén („úgy gondoltam – mondta –, lejjebb szamárság volna már menni, noha a réteg könnyen engedett, szinte süppedt”), ám hallani tisztán hallotta a süvítést, majd mindjárt utána a csattanást, amit bizonyára a szárnyával idézett elő a madár, amint sebes ereszkedésből hirtelen „vad” emelkedésre váltott.

 A koponya valóban hajas volt. Úgy másfél méter mélységben gurult rá Vallinger lapátjára, északi irányból, s a sírásó azon nyomban kidobta. („Hirtelen eszembe jutott ott az a másik koponya – mondta –, amelyik – két éve? három is talán? – megmozdult a lapátomon. Az is fekete hajjal volt, akárcsak emez; rágurult a lapátra, de nem állt meg, szóval a lapáton maradt ugyan, de tovább billegett. Holott már nem általam. Mert én csak tartottam a nyelet.”) Vallinger tehát kidobta. S akkor hallatszott a süvítés, s mindjárt utána rá a csattanás. A sírásó szentül azt hitte, a nagy kőkeresztről maga Jézus Krisztus zuhant le. A vészmadár végül is dolgavégezetlenül elröpült, Vallingerék csak másnap hajnalban, a tejcsarnokba menet értesültek Krepcsákék közbülső lányától a madár további útvonaláról. Eszerint a temető légterét elhagyva, már alacsonyan szállva, behúzott a „dög” a faluba. Krepcsák Annus szerint: „nagyobb volt a szárnya, mint édesanyám berlinerkendője”. És hogy az öreg Buger diófájára szállt volna: „jaj annak, aki eszik idén a fa terméséből; Merkáék kopogósa nem kopog neki éveket, csak egyet!”

Merkáék hustelában ölték meg a Zoszi-rablót 1877 nyarán. A kifolyt vér helyén éveken át három sárga szirmú rézvirág bújt elő a földből a szomszédék  Violácskájának  legnagyobb örömére,  aki  kis bádog vödröcskéjéből naponta meglocsolta Zosz-rabló „gombjait”. Ám egy reggelre, Violácska nagy bánatára eltűntek a virágok, nyomuk sem maradt.  Viszont  még azon a héten háromszor megkoppant Merkáék sifanérja; négyen ültek a szobában, négy férfi, de a kopogást csak egyikőjük, a Mislényi Sándor hallotta, s ő meg is halt, napra pontosan, három év múlva.

A kérdés adva volt: e hatalmas testű, embercsontokat rabló, rettenetes erejű madár vajon ugyanaz a tollas szörnyeteg-e, melyet Lingl vadőr a maga eszkábálta magaslesről egy májusi estén sörétes puskájával megsebzett? Ugyanaz-e, melyről Sellmahl Rozi öreganyja gyakran megemlékezett volt az olvasóköri összejöveteleken, mikor a falu kihalt családjairól, nagy tüzekről, s a Csacska patak ablakokig érő áradásáról mesélt? Ugyanaz a madár-é, amely Olmayer Béluskát négy hónapos korában az udvarukból fényes nappal elragadta, s csak az istállóból kiszabadult és megvadult lovak éktelen nyerítése, patáik dübörgése késztetett irányváltoztatásra, s így mégsem a dögkút, hanem a Hosszú-hegy felé vitte a „nyavalya”. Ahol viszont Csizmadia Ernő kitűnő elemista, az iskola büszkesége, piros gumis csúzlijával belelőtt, a fiú úgy mondta: „a tollas szörnyeteg hasába”, mire az nyomban kiejtette karmai közül Olmayer Béluskát, bele egyenesen Tratnyik Lala szénaboglyájába. De megemlítendő még az idei év janurjában Vergend határában lejátszódó tragikus eset; négy férfi, név szerint: Csomós János, Váremberger Hugó, Téthi Feri és Laufer Gerő elveszejtése a hóviharban – az vajon („hisz emlékezzünk  csak  a  fagyott tetemek körül elhullajtott méteres tollakra!” – mondták hol sapájkodva, hol meg fenyegetően a rögtönzött kupaktanács tagjai a tejcsarnok előtt), az vajon nem ugyanennek a megátalkodottnak a számlájára írandó-e, kérdés.

De legyen is elég a madárról ennyi.

Kora hajnalban, Ponkómálódó tűzoltószertára mögül kilépve, egy kisírt szemű asszony oson le a patakhoz, szűk, ünnepi lajbiban; kendőjét kioldja, haját is kibontja, s a vízbe mártja, mint a kendert. S míg lucskos haját a földhöz csapdossa, négyszer is följajdul, hogy: „Uram, uram, mért hagytál el engem?!” Az asszony Kúpa Giza.

Özvegy Vlinglerné, azaz Katóka mama, Kúpa Giza szomszédja és bizalmasa, ki egyébként a megboldogult Lékay József mosdatásánál, öltöztetésénél serénykedett, maga tanácsolta az özvegynek, közvetlenül Lékay csöndben lefolyt haláltusája után: nézzen majd le a patakhoz hajnali szélcsöndben, mikor még némák a madarak, „és ne kíméld magad, lelkem, ennyit az uradnak meg kell hogy adj! Mert – és bütykös ujjával intőn a magasba bökött – mindenki ezt várja tőled a múltbéliekért, ne feledd! Azt pedig, hogy a népek megtudják, hogy te önostorozol, bízd csak rám – megtudják. De te úgy tedd, amit teszel, mintha nem tudnád, mások tudják!”

S még javában tart a vészmadárról való évődés a tejcsarnok előtt – egyértelműen senki sem mer határozottan állást foglalni a kérdésekben –, mikor lent a pataknál már a hajából csavarja ki a vizet az önostorozó  asszony. Némán guggol a békarokka-rengetegben, akárha szükségét végezné bújva, s midőn így a szilfák közt lebegő fátyolködöt nézi, alig öt méternyire tőle a ködből kilépve, megpillantja Berta Palkót. Az özvegy egy darabig bután bámul a jövevényre, nem tudja, vessen-e most keresztet, mert ha vetne, úgy akkor az alak bizonnyal tovatűnne – ám nem tudja, akarja-e igazán, hogy ez a szellem eltűnjön. Mert afelől semmi kétsége nincs, hogy szellemet lát, hiszen Berta Palkó már harminc éve halott. És mert a jövevény sem szól, csak áll a két szilfa között, Giza a patakhoz szalad, a hideg vizet arcára locsbolja, hogy – amennyiben netán álmodna – szűnjön az álma. De már akkorra a patak sekély vizében gázol a jövevény, süvegét leemeli, a vízben megmeríti, és az asszony felé loccsantja incselkedőn.

„Semmit sem változott – gondolja Giza ámulva – a Palkó; semmit!…” S lép az alak, vonul büszkén a patakban, s már messze jár, mikor Gizának visszaint. „Ugyan vajon minek?… – ezt gondolja Kúpa Giza. Aztán a fátyolködöt nézi újra, mint lengi körül a pudvás édesalmafát, s száll tovább, foszladozva, a kivilágló ég alatt.

„Nézz le hajnalban a patakhoz, mikor még némák a madarak, és ne kíméld magad, az uradért, magadért, a múltbéliekért ennyit meg kell, hogy adj! – jut eszébe Katóka mama szava.

Még jegyes menyasszony, mikor az éves szüreti bálon táncra hívja őt a  Palkó. Lékay Jóskával kötendő házasságának ez már az első próbatétele. S tulajdonképpen menne is, meg nem is a kérővel. A mátkájára bandzsít, aki görcsösen a gyűrűs ujját szorongatja. De már kirántja őt, s viszi is a legény – akkor még legény – a táncba; fején – Palkónak – ugyanaz a süveg, amellyel imitten a vizet merítette a patakból.

„Ó, a képzeletem, meg a lelkiismeretem: az a nagy énnekem!… – gondolja Giza fájón, és mintha alma pottyant volna a fa alá, tekintetét leejti oda. De aztán föl is emeli mindjárt, föl a magasba, az égbe.

„Szegény uram, ha lát mostan… elfordul tőlem, tudom…”

Úgy emelinti meg szoknyája szélét, hogy a csurgó vizet homlokáról letörölje, mint hajdanán, ahogy a pendelye csipkéjét fölkapta, ha útját állta udvarukban a rátarti kakas. Már javában csivitelnek a verebek. A Pokloskúti-rét felől a bujdosó pipinkő szakadozott füttyét fújja, akárha olajozatlan vashinta nyikorogna messze. „De azt mondják – gondolkozik hosszan az asszony –, onnan visszanézve már semmi sem fájó, semmi, ami hideg volt rég, semmi, ami meleg. Hogy az élőre szelíden tekint le a megholt. Mert őt már semmi nem bántja. Azt mondják”… – S ahogy így mélán visszafordítja tekintetét a patakra, látja, hogy a Palkó már a vízre hajló aranyeső körül sündörög; hátán az ingét kettétépi, és vigyorogva, görbedten a két lőtt sebére mutat.

„Mér' kínzol, mondd, ha már egyszer tudván tudod: se kíjjebb, se beljebb a szívembe! Mér’?” – sajdul fel az özvegy, Kúpa Giza.