A megismerés teljessége
Kaszás Máté
A megismerés teljessége
– Szemelvények egy férj blogjából –
„A legjobban megélt teljesség is csupán az üresség burka, mely mintha szétfeslene a szerencsétlenség ujjai alatt” – Yves Bonnefoy (Sepsi Enikő fordítása)
1. Minden reggel az elfojtott sírása hangjára ébredsz.
2. Végül is mindent meg lehet szokni. Ahogy leszokni is le lehet mindenről. Azért persze vannak még elbizonytalanodások. Előfordulnak kis örömök. Olykor nagyok is, mi az hogy! Ha bemozdul valamelyik ujja. Mondjuk. Múltkor például az egész karja bemozdult, tévézés közben, amikor azt a kimerítően hosszú filmet, A világegyetem végkifejletét néztétek édes kettesben. Pontosabban te nézted, ő inkább a maga hihetetlen küzdelmét vívta akkor is. S egyszer csak szól – mindjárt nem is fogtad föl, mi van, ami nem csoda –: Né-ézd, mi-it tud-dok!… – És görcsösen összeszorított ajakkal az őrületes nagy feladatra koncentrálva, mutatja a karját. Kínkeservesen fölemelte húsz centire, aztán kínkeservesen visszaengedte. De a fő: nem esett le! Fékezni tudta a leesést! A karjáét. Lett öröm. Sírás és nevetés. Ilyenek is néha…
3. Máskor meg főztök fél napon át. Te főzöl, s ő mondja, mit, hogyan. Megy, de pokolian lassan. Sok a mosogatnivaló, az elpakolás. Ne-em od-da tesz-szük! – mondta múltkor angolos hűvösséggel, s érezted: újabb nevetés lóg a levegőben. Persze nem jöttél rá egyből, miért, min. Kezedben a vasaló, nyitottad a hűtőt, hogy oda betegyed… Van ilyen. Jó, hogy tud nevetni. Megnevettet. Említetted az orvosának. Lehetséges, kérdezted, hogy a feleségem a betegségének köszönhetően újabban humorizálni kezd? Előhozhatta ezt nála az agyi katasztrófa? Hát, tárta szét a karját az orvosnő, s ez volt a válasza: hát…!
4. Majdnem idegenek lettetek egymásnak február 8-ára, teljesen idegenek, nem sok kellett volna hozzá, egy óra, másfél, lehet, mindössze néhány percen múlt, ugyanolyan idegenek, mint Z.-né az 1-esben a férjének és fordítva: tök idegenek. Z. úr meglehetősen zavarban volt felesége szobatársai, nemkülönben a szigorú tekintetű főorvosnő előtt, pironkodva magyarázkodott, hogy a párja, „isten bizony”, sosem káromkodott azelőtt. A doktornő kedvesen bólintott: ez legyen a legnagyobb gond!…
6. Tudjuk, hogy az ember jobb és bal agyféltekéje egyformán fontos megismerő funkciókkal rendelkezik. Tudjuk, hogy agyunk bal agyféltekéjében székel a logikus gondolkodás és a nyelv, a jobb felében pedig érzelmi élményeink nagy része, mindenekelőtt azonban valamennyi átélt dolog foglalata – mondjuk ki nyugodtan: a megismerés teljessége…
8. Egy fát néztél ki magadnak ma reggel. Pontosabban már régen kinézted, de csak most kerültél hozzá közelebb. Vagy a fa jött hozzád közel? Semmi mozgás rajta. Szinte semmi. Kivéve: gerle turbékol az egyik ágán. Mintha halvány emlék lenne csak. Gyerekkorodban reggelente gerleturbékolás hallatszott nálatok. Előbb hallottad meg ezt a szomorkásan búgó hangot, mint hogy kinyitottad volna a szemed. “Megölték szegénykét / letették a mélybe!…” Anyád világosított fel, hogy ezt panaszolja mindennap ez a félénk, szürke madár.
10. Az alsóbb régióban kezdenek borzolódni a fának a levelei – jegyzed föl a naplódban. S folytatódik is tovább, végig a szélső levélzeten egy könnyed, játékos reszketéssel. Ez a lehelet-futam egyértelműen a mélyebb szintekről ered, s halad fölfelé – nem egyszerre, lassan, hullámzón, kígyószerűen tekergőzve. Ha elég hosszan, s kitartóan figyeled a szelet (szellőt), írod, talán egyszer fölsejlik majd ennek a láthatatlan erőnek a láthatatlan teste is…
12. Álltok ketten a szoba közepén, te előtte, ő kicsit megrogyva az asztalnak dőlve. Próbálnád elcsalni mellőle, de irtózatosan nagy a félelme: egyfolytában vacog, reszket keze-lába, egész testét nem szűnő remegés rázza, tehetetlensége az újszülött esetlen állat tehetetlenségéhez hasonló, meddig kínozzad, meddig menj el nála a kínzásban, meddig ne nyújtsd felé segítő kezed?!…
13. Hirtelen átöleled, átnyalábolod: Hóóó!… Hohóóó!… Máris van öröm (hajaj, doszta!), van megkönnyebbülés (megmenekülés?), s főleg: van nevetés! Együtt nevettek ezen a hallatlan sikeren, hogy együtt állhattok ezen a szent helyen, nevetés és sírás, egymásra fonódva, ami persze további (fokozott) rázkódást, remegést vált ki belőle…
14. Nincs szó, amely érdemes lenne a terhe megnevezésére… Írod.
15. Hát ne vedd a szódra! Ne, ne!…
16. Vajon ennek a világnak a törvényei (trükkjei?) csakis erre az egy világra érvényesek?… Írod.
17. Olyannak is, hogy hit, hogy remények, hogy szeretet, hogy álmok és találkozások… mindennek és mindeneknek megcsúfolása?… Vagy még az sem? Még csak tudomásul vevése sem?… Sem-sem!?… Írod.
18. Egy házikó, messze… Vakító fehér falak… Völgy vagy domboldal… Zöld, lombos környék… Megérkezni, végre megérkezni!… Akárha halálba: gyermekkorba… Nincs senki még… Nincs senki már… Nincsenek sehol… Csak a ház… Vakító… Fehér… Zöld… Harsány…
19. Éjjeleken át ülsz az asztalnál, tenyeredbe temetett arccal.
20. Sajnálj! Azt akarom, hogy te sajnálj engem!!!…
21. Milyen szánalmas vagyok!…
„Apu, te olyan ügyes vagy!… – hallottad a négy- és az ötéves fiaitok hangját távolról, nagyon-nagyon távolról már. – Tudtál halat fogni!.. Nem baj, hogy nem él… Akkor is, olyan ügyes vagy!…”
Aztán amikor készültél távozni, rájöttél, hogy a part közelében lebegő tetem nem is hal. Amúgy sok kicsi hal, persze, sok kicsi döglött hal, gumiban tárolva: egy óvszer, a közepén átspárgázva, hogy ki ne ússzanak a halacskák a nagy vízbe. Mert akkor, gondoltad, mi is lenne!?…
23. Karon fogod a folyosón – azazhogy ő csimpaszkodik beléd a jobbik kezével, máris kész a felállástok, akár az anyakönyvezető előtt; egy, kettő, há’…!, lódul a láb, súlyosan kileng az inga, el- és magával ránt, félelmetesen beleimbolyogtok, közben a szabad kezeddel az oldaladat szorítod, napok óta fáj egy ponton, fáj az emelésektől, fáj ettől-attól, megyünk koldulni, mondod csípőre tett kézzel büszkén, ja-aj, ne ne-vet-tess, mondja riadtan, bepi-si-lek, ne, ne!, és már nevet, de még hogy’!; nesze neked, hát kellett ez, már minden veszve, minden hiába, egy aranyló tócsa csillog utánatok az előszoba kövén… Jaj, „az arcod könnyek mossák, de te csak játssz!…”
25. Maintenant, ć est moi qui pleure…
26. Egészen elszürkültek a fának a levelei ebben a vad kánikulában. Írod. Ólomként csüngnek, a szellő alig tudja megmozgatni őket. Ha mozdulnak – tömbökben mozdulnak. No és a csúcson, ott van még csak nagy változás: a nemrég győztesen törtető friss hajtások mára mind száradó vesszőkké csupaszodtak…
27. Jaj, hogyha jön a baj! Ha csak messze csapkod (tévében látjuk a tragédiát): ó, mondjuk fejünket ingatva, mik vannak, ó, ó! Ha közelebb suhog, a szomszédban: huhú!, sóhajtjuk, de még minden megy nálunk tovább. Ám ha betoppan a baj a házunkba, a családba: elnémulunk mindjárt, már se jaj, se ó, sem huhú – csak didergés.
28. Olyan ez a reggel, írod, mintha elutaznátok innen örökre. Az ég idegen kék. Nyújtottan fényes felhők, távol. A madarak (varjak) is egy irányba szállnak. Minden távolodik már. Még a szellő is távol barangol: amott, a park fái borzolódnak lassan. Egyre elhagyatottabb, egyre kietlenebb e hely. Ahol pedig naponta boldogan fölkeltünk és elnyugodtunk. Abban a hitben, hogy mindig minden így lesz majd. Hát nem lesz! Kedvesem!…
*
29. (szökőnap) Sze-rel-mem! Szí-vem!…
„Miféle házat akarsz állítani nekem / Miféle fekete írást, ha jön a tűz?
Sokáig hátráltam jeleid elől / Teljes sűrűségeddel üldöztél.
Ám most a végtelen éj őriz engem / Sötét lovakon megszököm tőled…”
Én Szerelmem! Én Szívem!…