Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az idegen asszony

Kaszás Máté

Az idegen asszony

Mire megjött Lőrinc („már esteledett”, így mondta), egy új feleséget talált a lakásunkban. A nőnek durvaszálú, hosszú, szőkésbarna haja volt, a háta, válla kisportolt, napégette, kis fekete pontok is látszottak a kemény, sima bőrén; csendesen rendezkedett az asztalon, kicsit lehajolt, mintha leguggolni vagy letérdepelni készülne, s ő, Lőrinc, ekkor látta meg a hátát, amely a második borda vonaláig fedetlen volt; a Hoffekher Valihoz tudná leginkább hasonlítani, akit még az általánosból ismert („egyszerűen csak ismertem, és nem több”, mondta Lőrinc), s tulajdonképpen ő csak annyit érzett, gondolt, hogy úgy látszik, lesz most egy másik felesége, egy idegen asszony, új és ismeretlen természet, idegen test, ismeretlen hajlatok, gesztusok, mozdulatok, nem is kérdezte a nőt, miért van itt, mit akar egyáltalán: mit vár őtőle, és viszont: mit várhat ő tőle, megértette, hogy itt már sem neki, sem pedig a nőnek nincs, nem lehet kérdése, valaki vagy valakik így akarják, nekik együtt kell élniük ezután. Annyit azért mégis megkérdezett, hogy: „Mikor ment el a ... feleségem?” Mire a nő csendesen azt válaszolta: „Kicsivel elébb.” „És boldog volt?” - érdeklődött félénken Lőrinc. „Igen, annak látszott.” „És akivel elment - kérdezte Lőrinc -, ő is boldog volt?” „Igen - válaszolta a nő -, ő is boldognak látszott.”

Abba a szobába vonult be Lőrinc, amelyikben barna takaró volt az ágyon, szakadt függöny az ablakon, s a függönykarnist egy szem árva csavar tartotta a plafonhoz.

Leoltotta a lámpát.

Ruhástul, hanyatt dőlve, ujjait a mellén egymásba kulcsolva, nyújtott lábbal feküdt, s tekintete a kovácsoltvas lámpaernyő fekete láncszemeire révedt („valahogy ott felejtődött - mondotta Lőrinc -, nem tudni, meddig”).

Mígnem egyszercsak kialudt a folyosón a villany, s a ház összes szobájára áthatolhatatlan sötétség borult. Néhány halk csosszanás távolodóban, s a harmadik szoba bukóablakának gyengéd csukódása jelezte, hogy rajta kívül van még valaki a házban. A hölgy - tűnődött Lőrinc - bizonyára messziről jött és fáradt, bár az is lehet, hogy miatta vonult sietve nyugovóra, vélvén, hogy ő már elszenderedett. Vagy egyszerűen csak korai fekvéshez szokott ott, ahol élt eddig. Most ül le az ágy szélére - találgatta, miközben feszülten figyelte a finom neszezést -, most támasztja ki a törzsét karjaival, s most húzza ki párálló lábfejét a papucsából. Talán néhányszor föl-le mozgatja szabaddá vált ujjait...

S mintha az iménti lámpaoltás is azt jelezte volna, hogy neki nincs többé beleszólása a dolgok menetébe; ami számára megszokott volt régen, vegye tudomásul: elmúlt, végérvényesen lezárult.

Valamit meg kellett érintenie ekkor, és ösztönösen a falat érintette meg, ahogy gyerekkorában otthon, ha váratlanul magára hagyták éjszaka. Akkor is hanyatt feküdt az ágyon, s míg tekintetével a szoba homályába meredt, ujjaival mindaddig a hideg fal szemcséit simogatta, míg el nem nyomta az álom.

Ám most nem akart elaludni Lőrinc, arra várt, hogy a házban teljes legyen a csend („hogy bizonyos legyen: a hölgy el-nyugodott”), s akkor ő észrevétlenül kioson majd az ajtón. Mert ellenőrizetlenül lélegezni és zihálni vágyott. Bent a szobában úgy érezte, még a gondolatát is kilesik. Kint végre vakmerőén és szabadon futhat majd.

Fölkelt hát és elindult, átvonult a sötét szobákon. Lábujjhegyen, karját messze előre tartva, tapogatózva haladt, mint a vak. De amint keze a kilincshez ért, fájdalmasan egyetlen kérdés tört föl benne: „És a gyerekek! Hol vannak a gyerekeim?” Ahogy megfordult akkor, s indult volna vissza, vissza, egyenesen a nőhöz, olyan ügyetlenül sikerült a fordulása, hogy a szőnyegben megbotolva teljes súlyával a cipőpolcra zuhant. Föl sem kelt a sötétben; tudta, a nő a zajra úgyis mindjárt lámpát kapcsol; ráér ő akkor is fölkecmeregni, világosban.

„Mi történt? - futott hozzá a nő, és hihetetlen könnyedén megemelte. - Mijét ütötte meg?”

„Semmi - motyogta maga elé Lőrinc -, semmi. Hagyjon! Arra feleljen nekem, hol vannak a gyerekek?...”

„Hiszen felrepedt a homloka, vérzik!... Szerencsére van itthon kötszer. Jöjjön, még mielőtt az ingét is összevérezné. Hogyan történhetett? Tudtommal az előbb még a szobában, az ágyon feküdt...”

„Szerencsére van itthon kötszer!” - ismételte meg magában Lőrinc, azt gondolva: ez talán pontos leltárt kapott a házban föllelhető dolgokról; vajon kicsoda valójában ez az ember?!

„Ki maga? - mondta. - És... mi a neve?”

A nő néhány gézlapocskát összefogva felitatta a vért a seb körül, majd újabb lapokat kiemelve a nagy, fém gyógyszeres dobozból, azokat már a sebre helyezve, értőn és nyugodtan felragasztotta.

„így ni - mondta. - És most arra kérem, feküdjön le!”

„Azt kérdeztem: mi a neve?!”

„Elvira - felelte a nő különös szelíden. — Elvira a nevem.”

„De hiszen a feleségem is Elvira - csodálkozott elhűlve Lőrinc. - A feleségemnek is pont ez a neve!...”

„Jöjjön - tanácsolta halk szóval a nő, azzal belékarolt, s a szoba ajtajáig kísérte. - Pihenjen le!”

Akkor ő most talán beteg - gondolta Lőrinc, ahogy engedelmesen végigdőlt az ágyon. Beteg, de nyilván nem attól a sebtől, melyet az imént szerzett, hanem egészen más természetű, belső baja van. Csak még azt nem tudta kitalálni, miféle is ez a baj.

Amint a nő magára hagyta, és újból sötétség borult a házra, Lőrinc fáradtan sóhajtva azt gondolta: „Elveszik minden, igen, mindig is tudtam, hogy elveszik.”

Lerugdalta a cipőt a lábáról, majd oldalra fordulva megmarkolta a párna csücskét, és görcsösen a füléhez szorította, így aludt el akkor éjjel. És így, ebben a merev testhelyzetben ébredt hajnalban. Pedig mint mondotta - álmot is látott; kimerítően nehéz, könnyeztető álmot. Egy idióta kisfiúval álmodott. Régi barátja gyermekére emlékeztette a fiú, de míg az a valóságban már meglett férfi, ez, az álombéli még csak 3-4 éves volt. Mintha egy bölcsőde udvarában történt volna („azt már csak mellékesen jegyzem meg - mondta Lőrinc -, hogy ez a bölcsődeudvar is hasonlított egy valahol létező bölcsődeudvarhoz, fiunk egykori bölcsődéjének udvarához, azt hiszem”), tehát ebben a bölcsődeudvarban a fiú („nem tudni, milyen előzmények után”), dühödten dobálni, sőt ütlegelni kezdte a csoportra ügyelő dadát, aki viszont félig báván, félig somolyogva nézte a kis méregzsák-hibbantat sötét szemüvege mögül. A fiú végül sokkos állapotban elrohant, beszaladt a cifratetős épületbe, berántva, vagy - ő, Lőrinc, úgy mondaná inkább: irgalmatlanul bevágva maga után az ajtót. Tehát eltűnt. De csak egy pillanatra. Mert sírva, pirulva, riadtan bújt is már vissza. Vissza, de nem mindjárt az udvarra, hanem csak az ajtón túlra. Mert valaki ott állt!... Amikor az imént rohant befelé, a nyitott ajtó takarásából nem láthatta jól. De mégis csak meglátta... És íme itt van, igen, itt az ő drága, drága apja!... Vagyis: Lőrinc. A kis idióta ekkor már remegve ölelte, tépte, csupa nyál és csupa könny volt, és lihegés, és félelem, és vad vér... Ő, Lőrinc, meg csak fölkapta, lábait a hóna alá szorította, és anyásán a hajába bújt, arccal a fiú boglyas hajába bújt, így zokogott ő, Lőrinc...