Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pör

 Kaszás Máté

Pör

 (Fejezet aÉg nélküli este c. könyvből)

 

„Hangsúlyozom, diszkrécióm egyáltalán nem valamiféle nemes cselekedet volt. Őszinteségem hiánya mindössze annyit jelentett, hogy a világ elképzelése szerint felfogott becsületnek szentelt napom után még este is teljes mértékben átjárt az élet, még mindig befolyásolt a világ ítélete, vagyis hűtlen voltam egy sokkal fontosabb élethez és ítélethez. Mert valójában mit számít nekem az efféle becsület, vagy akár a barátom és az ő baja?! Én magam is szerencsétlen vagyok, amihez képest a világ egyáltalán nem számít…” – Maurice Blanchot: Halálos ítélet. (Bende József fordítása)

 

 „Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg” (Zsolt. 39, 14;)

 

 

Valaki megcsúfolta János K.-t – a szándék nem mondható másképp –, amikor lucskosan loholt a nyílt utcán. Siess, már elkezdődött! Siess, már elkezdték!… – hallotta a gunyoros felszólítást, és akkor hirtelen megállt, s fölnézett a loholásból, egyenesen a baljóslatú hang irányába. Hogy meglepetten, az túlzás: tulajdonképpen már semmin nem tudott meglepődni. Újabban igazából semmin. Azért furcsállta, hogy efféle felhívást intéznek hozzá, pont a város legszebb sétálóutcáján. Új, színes kövekkel volt kirakva ez az útszakasz, K. régen járt már erre. Valamikor a közelben laktak albérletben, feleségével és az elsőszülött gyerekkel, akkor még szürke aszfalton közlekedtek itt. Ezek az új kövek, bár szemre kellemes benyomást tettek, valójában katasztrofálisaknak bizonyultak K. számára. Nagyok voltak köztük a hézagok, ráadásul a felületüket enyhén domborították, K.-nak folyton a lába elé kellett néznie haladtában, hogy el ne essen. Siess, már elkezdődött!… K. fölnézett. Közvetlenül mellette haladt el a hang tulajdonosa, a férfi. Egy nőbe karolva ment tovább. Egy boldog pár. A volt sógora és az élettársa. Vagy talán már a felesége. Annyi ideje sem maradt, hogy szemből-oldalról jobban megnézze őket, már csak utánuk fordulhatott. K. évekig nem beszélt ezzel az emberel, a volt sógorával, a temetés után évekig nem. Akkoriban azt gondolta: még néhány ezer évig nem szólok hozzá, az is lehet, hogy tovább. De ez marhaság, gondolta aztán. Ez konkrétan hat év múlva egy esküvőn adódott, ahová mindketten hivatalosak voltak. Miért ne szólnék, nem parancsolta senki, hogy ne szóljak vele, magamtól tettem, hogy hallgattam, hát most feladom magam, azért mert nem kedvelünk valakit, még szólhatunk hozzá! Gratulálok, mondta a volt sógorának akkor. Már akkor is vele volt ez az élettárs. A gratulációt akár úgy is lehetett érteni, hogy az új kedveséhez gratulál a férfinak, igaz, erre a lehetőségre K. csak később érzett rá, jóval az esküvő után. Valójában nem az új asszonyához gratulált a volt sógorának, hanem a házasuló fiához. A fiúnak volt az esküvője, aki K.-nak unokaöccse meg keresztfia is egyszerre. K. tartotta a keresztvíz alá a gyereket még anno… Van annak már, gondolta, vagy harminc éve. K. a katonaidejét töltötte, amikor a fiúcska megszületett. A negyedik. Két évre a harmadik után. Ahogy a harmadik is két évre követte a másodikat, a második az elsőt. K. nővére kétévenként hozta világra gyermekeit. Ezt a negyedik terhességet nem igazán nézte jó szemmel az anyós, K. volt sógorának az anyja. Meg annak férje, az akkurátus öregúr. Meg is mondták a menyüknek kerek perec. Ez azért már sok. A mai világban. Felelőtlenség. El kellett volna vetetni. Egy anyának tudnia kell számolni. Az anya, K. nővére akarta a negyediket, még ha nem is volt betervezve. Az édesanya elvégezte földi dolgát – írta levelében S. L. lelkész, a család, főleg a K. család, a K. família jó ismerőse, már az anya halálhíréről értesülve, jóval a negyedik születése után, pontosan huszonöt évre rá. Mi kezdődött el, mise? Tette föl magában a kérdést K. a sétálóutcában. Mert épp a templom vonalába ért az utcának. A város nagytemploma volt itt, a nagy múltú, nagy tekintélyű Dóm, ahol Janus Pannonius is püspökösködött, ahol misézett. Hogy tehát ő, K. misére sietne, ezt föltételezte volna a volt sógora? Sietne Isten Házába imát mondani H.-ért, a feleségéért? Hogy H. felépüléséért könyörögni megy? Merthogy hallotta, mi történt K. feleségével nemrég, s kézenfekvő az ilyen fölvetés? Annál is inkább kézenfekvő, mivel, tudott dolog, K. gyerekkorában buzgó templomba járó volt, naponta ott ministrált S. L. lelkész oldalán, például. De meg az egész K. nemzetség is mindig nagy hajbókolónak számított Isten Házában. Aztán mégis szarban hagyta őket az istenük, nem egyszer s nem kétszer, ugye. Elég csak a legutóbbi eseményeket számbavenni: az após, a volt após, az idősebb K. Parkinson-kórral való megáldá-sát/megveretését. De már jóval azt megelőzően is osztogatta Isten ezeknek a K.-éknak az úgynevezett égi áldást: ennek az „ifjabb” K.-nak (volt sógorának) második fiát (a még ifjabb K.-t) vette/vitte el, „halasztotta” meg, alig két hetesen. Az idősebb K. is elment azután a Parkinsonjával, ami előbb még teljesen magatehetetlenné tette. Ahogyan, hallani, most meg magatehetetlenné tette ennek az „ifjabbik” K.-nak a feleségét a stroke, szintén Isten jóváhagyásával, hah!…

Délután öt óra volt, amikor K. a dóm előtt haladt el. Ütött a toronyóra. Csakhogy K. nem a templomba igyekezett: a Janus Pannonius utca 6-ban, ahol a Máltai Szeretetszolgálat székelt, ingyenes jogi tanácsadást tartott Geller doktor, hozzá sietett K. megtudakolni: 1. mindaz, ami a feleségét minap érte, ami történt vele, rendben van ez így? 2. a súlyosan beteggé lett feleségétől elvehető-e most már akkor a remény is, hogy egyáltalán lábra áll még valaha? 3. elvehető-e tőlük a vállalkozásban üzemeltetett bérleményük (ahogy azt a kollegina a maga javára foggal-körömmel szorgalmazza), s úgy akkor garantáltan, egész családostul („szőröstül-bőröstül”) padlóra – mit padlóra! –, padló alá, annál is alább kerülnek-e?… Persze a volt sógor minderről semmit sem tudott. Mármint hogy Geller doktorhoz lohol K. Aki (Geller) egyébként nem is tartózkodik bent ekkor: az éves nyári szabadságát tölti épp. Ezt viszont K. nem tudja a dóm előtt elhaladtában. Nem tudja, hogy hiába lohol. Különben is a nekiszegezett fölszólítás/fölhívás maximálisan igénybe veszi agyka-pacitását. Siess, már elkezdték! Ugyan mit? És kik? Kicsodák? Lehet, hogy haldoklást? Hogy a haldoklás vette kezdetét, ezt kívánta közölni vele a volt sógora? Hé, gyerünk, siess, már elkezdődött!… Igazán figyelmes, már-már szeretetteljes fölszólítás, fölhívás, néminemű elfojtott kuncogással vegyes, a város legszebb sétálóutcáján, a hirtelen jött nyár tikkasztó forráságában. A siess-ben bőséges helyeslés (sőt drukk!) is, persze, a biztatás mellett: jól teszed, nagyon jól teszed, gyerünk, gyerünk, siess! Ám a rákövetkező: már elkezdték – fricskázó visszavétele az előbbinek: ó, minden hiába, már elkéstél!… Egyfelől a magabiztos megítélésből nyert rendíthetetlen fölény (volt sógor). Másfelől (másik fél – K. felől) a földre szegezett tekintettel való kilátástalan rohanás. Örökös trapp. Ami, gondolhatta a volt sógora, nagyon is jellemző ezekre a K.-ékra. Ezek, gondolhatta, mindig rohannak, rohantak. A volt após, az idősebb K. is egy élő rohanásból állt. Meg izzadásból, na ja! És soha-oda-nem-érésből, amúgy. Ez, ez az após fia K. ez dettó az apja. Célba oda-nem-érésben éppúgy, mint dacos makacsságban. Hiszen, gondolhatta, a volt após szintúgy nem beszélt vele utolsó napjaiban, mint ez az agyrém, agylöket K. sem beszél vele már jó ideje. De ott egye meg a fene!…

Tehát, hogy elkésett – ezt óhajtotta közölni vele a volt sógora? Bizony ám, te már rég elkéstél!… Miről, randevúról? Merthogy hírlett egy időben: összeszűrte, ahogy mondani szokás, a levet egy fiatal nővel, évekkel ezelőtt vele flörtölt ez a K., persze ostobán, ügyetlenül, mulyán – gondolhatta a volt sógora –, a képek mindent elárulnak, amiket K. erről a nőről festett akkoriban! Csupa ragacsos máz. Semmi nem lett belőle. Mármint a „kapcsolatból”, elügyetlenkedte ez a K. Még hogy tíz évvel fiatalabb nőt felszedett! Ő, ő igen! Neki simán ment. Csak szépen, nyugodtan. S az ő kedvese nem tízzel, hanem hússzal fiatalabb, hahh!…

Vagy az OFT (Országos Filmművészeti Találkozó) vette kezdetét, s erre hívta volna fel a figyelmét a volt sógora? Kétségtelen készülődőben volt valamiféle rendezvény. Kék overallos munkások ácsolták a pódiu-mot. Körben sátorosok, árusok rendezgették színes csecsebecséiket. Néhány járókelő is rémlik. Meg a fák alatti padokon is ültek páran. Ötöt ütött a toronyóra. Ez még inkább sietségre ösztökélte K.-t, hisz ötre már meg kellett volna érkezzen a tanácsadásra Geller doktorhoz. (Nyolc nappal előbb, amikor K. bejelentkezett a foga-dóórára, még úgy volt, hogy a jogtanácsos a rendel-kezésére áll e napon, legalábbis ezt közölte vele a jogászdoktor titkárnője. Igen ám, de közben megérkezett a kánikula, s a jogtudor, menekülve a városban elviselhe-tetlenné váló hőség elől, hamar kivette nyári szabadságát. Viszont erről elfelejtették K.-t értesíteni.)

A boldog pár – ahogy K. utánuk nézett, látta – a püspökség kertjének keleti sarkánál járt már, még mindig kart karba fűzve ballagtak; a férfi (volt sógora) haladt balról; nyugodt, kimért léptekkel, s hozzá peckesen (ahogyan, föltehetően, a világra is érkezett), s tűnt/tűntek tova a késő délutánt kápráztatóan beragyogó fényözönben. Nem néztek hátra, legalábbis K. nem észlelte, hogy akár egyszer is hátranéztek volna. Pedig most már szerette volna látni a volt sógora arcát, még hogyha távolról, s egyre távolabbról is: talán kiolvashatna belőle, az arcból, abból a flegmatikus arcból valami csak rájuk (K.-ra és szűkebb családjára) vonatkozót, valami konkrétumot, a jövőre nézve, talán. Hiszen, nem kizárt, ez az ember tud valamit, mindig is roppant okos volt, K. ugyan nem kedvelte ezért, nem kedvelte, ahogyan a volt sógora tálalta az okosságát, sem a rendíthetetlen magabiztosságáért, a mindenhez mindenki másnál jobban-értéséért, a mindenkinél okosabbságáért, ó, az olyan megalázó! K. gyakran érezte úgy a volt sógora közelében, hogy egy világész magasodik fölébe. Amikor például bátorkodott előhozakodni valamilyen tudományos hírrel az akkor még sógorának számító volt sógora társaságában, az tüstént lekicsinylő mosollyal reagált, mondván, olyan pedig nincs, az butaság. És nyomban előállt a saját hírével, a saját tudományával, ami szerinte egyedül helyes és érvényes, jó, ha ezt K. tudja. K. mélyeket sóhajtozott olyankor, s magában motyorogta: de hát Isten is azért hagyta magára az embert, nem, hogy ne ő döntsön mindenben, ne mindig neki legyen igaza?!… Isten bizonyára gyakran fölkeresi a volt sógort, amikor elbizonytalanodik ebben-abban, szerencsére a volt sógor egykettőre megnyugtatja… A volt sógor természetesen pontosan tudja Isten székhelyét, de nem árulja ám el senkinek, ha kérdezik felőle, csak mosolyog a bajsza alatt felsőbbrendűen…

Valójában ez már nem is az utca volt, hanem maga a tér, a Dóm tér, a városnak talán a legszebb tere, amely a legszebb sétálóutcából nyílt. K.-ék évekig laktak a közelben, a volt sógora anyjánál, az udvar hátsó traktusában, külön bejáratú albérletben. Feleségével sokszor tolták errefelé a babakocsit, kölcsönzött babakocsit, akkoriban volt ilyen kölcsönző, a piaccal szemben, hónapokkal előre be kellett jelenteni rá az igényt, a babakocsira, lehetett választani, hogy csak fekvő vagy fekvő és ülő legyen, ők fekvőt választottak, ruganyosat, K. ügyelt a kiválasztásnál, hogy a kerekek lehetőleg ne nagyon szitáljanak, mégis előfordult rázós úton, hogy valamelyik kerék hirtelen levált, beelőzve a másikat, ott gurult egyszer csak előttük, akkor figyeltek föl rá, K. futhatott utána lóhalálában.

Mélyeket, teli tüdőből lélegzett. Tényleg, mi lesz velük, ha elveszik tőlük az üzlethelyiséget? Megtehetik? Felesége reménykedik, hogy visszatér még szeretett szakmájához. Elvehetik tőle az utolsó reményt?…

Végre megérkezett, ott volt. Belépett a hatos számmal jelzett nyitott kapun. Amint a hűs árnyékba ért, gyorsan kigombolta lucskos ingét. De mindjárt vissza is gombolkozott, sietett tovább, fel az első lépcsősoron. Jobbra és balra: zárt ajtók. Továbbment a következő emeletre. Itt hangokat hallott. Benyitott a folyosói ajtón. Tágas előtérbe érkezett. A beszéd most már egyre tisztábban hallatszott. Nyitva volt az egyik terem ajtaja. K. lassan közeledett. Előrehajolt. Bekuksolt. Két középkorú nő és egy fiatalabb férfi volt odabenn, nem vették észre K.-t, arról folytattak élénk diskurzust, hogy lehet-e nyolcvan fölött rendszeresen nemi életet élni; egyik hölgy vitte a szót: a barátnőjének az édesanyja nyolcvankilenc éves, s ez a mamika múltkor eldicsekedett neki, hogy a hatvankét éves fiújával, kinek – így fogalmazott az éltes dáma – mellesleg kereken harminc centis a nagylábujja, naponta csinálják intenzíven, nos, e tünemény angyal azt kérdezte tőle szemérmesen: ugye, ez nem perverzitás részéről; de az, válaszolta ő határozottan, mi az hogy, viszont, súgta a mami fülébe bizalmasan, őszintén, szívből gratulálok!...

K. talpa csosszant a kövön – erre hirtelen elhallgattak, elcsendesedtek odabenn; egyszerre három pár szem szegeződött az ajtókeretbe benyúló, testetlenül lebegő fejre. Sokára szólalt meg egyikük: – Maga…?! Én? – kérdezett vissza K., s csak állt az ajtóban, lemerevedve. Az íróasztalnál ülő férfi hangja élesen reccsent: – Kit keres?! K. összerezzent. – Geller doktor szabadságon van – dörögte a férfi. K. mondani akarta, hogy az lehetetlen, de nem mondta, nem mondhatta, egyszerűen nem nyílt szóra a szája. – Tessék egy hét múlva érdeklődni! – ajánlotta a férfi határozottan. K.-nak újra csosszant a lába, de most már kifelé hátrálva. Az érces hangú férfi még utánakiáltott: – Biztos, hogy Geller doktort keresi? K., ha tudott volna, sem akart volna már válaszolni, hisz minek válaszolni?!…

A visszaúton már nem rohant. Megállt a dóm előtt. Föltekintett a tornyokra, és …és úgy érezte, a székesegyház is oly hatalmas, hogy épp a határán van annak, amit az ember még elviselhet…

Éppenséggel be is nézhet, lehűteni magát, miért is ne!

Ahogy a széles boltozatú főhajóba ért, s a szeme kezdte megszokni a félhomályt, K. fölfigyelt két fekete-ruhás alakra: ott ültek a padban, az első sorban, mély alázattal, nem is ültek, hanem térdeltek, lehajtott fejjel. Megérezhették, hogy K. figyeli őket, mert fölemelték las-san a tekintetüket, egyenesen K.-ra szegezték, szigorúan, igen-igen rosszallóan nézték, volt a pillantásukban valami hidegen kiközösítő, valami dermesztő véglegesség. Köz-ben a sekrestyéből kilépett a püspök, és kispapok kíséretében egyenesen a szószék felé vette az irányt. K.-nak hirtelen eszébe jutott S. L. lelkész, s hogy ez a püspök tulajdonképpen S. L. káplánjaként kezdte a papi hivatást Tornyában. Emlékezett, még kisgyerekként pár napot, hetet töltött a nővére felügyeletével a falujukból eltávozó lelkész tornyai parókiáján. A nővére a káplán úr kerékpárjával karikázott Tornyában. Le van fényképezve a kerékpárral, bizonyos Pityu fényképezte le, aki folyton ott legyeskedett az akkor még kamasz lány körül, majd pedig – éveken át – száz meg száz levélben (díszített sorok, kalligrafikus betűk) hódolt a szép arcú lánynak. A kép híven mutatja, hogy nézett ki akkor a nővére, aki énekesi, színészi pályát dédelgetett titkon (nem is olyan nagyon titkon, végtére is az iskolaigazgató szervezte színdara-bokban sorra játszotta a főszerepeket, kitűnő tanulóként, kitűnő énekhanggal és természetes szépséggel megáldva, tehát joggal reménykedhetett, tervezhetett művészi pályát-élethivatást magának, ám végül mindezekről az álmokról lemondott, le tudott mondani: férjhez ment K. volt sógorához, jóllehet más kérői is akadtak szép számmal, akik K.-t még kisgyerekként nyakra-főre kényeztették, lévén hódoltjuk ifjú fivére. K. nem várta meg, hogy a püspök megszólaljon a szószéken, hogy elkezdje prédikációját (érdekes, gondolta, újabban a misék mindjárt prédikációval kezdődnek?), lassan elindult kifelé, már nyitotta a hatalmas faajtót, amikor hallotta, hogy szólítják... – Azaz hogy nem, mégsem, legalábbis nem őt, s persze nem is itten, csupán csak olvasmányélményeiből rémlik egy másiktemplom, s benne egy másik K. emléke, no persze!…

Szóval a nővére férjhez ment a volt sógorához, és megszülte első gyermeküket, s utána kétévenként a másodikat, harmadikat, negyediket, és közben mosott, főzött, óvta, nevelte a gyerekeit, és kiszolgálta a férjét, és kiszolgálta annak anyját és apját, és újságkihordói állást vállalt mellette, kora hajnalban (3.30-kor) kelt, és a város legmagasabb pontján található girbegurba utcákba, föl a hegyre hordta, kézbesítette az újságot, télen-nyáron, esőben, szélben, loholva, ahogy a K.-k mindegyike mindig is loholt és lohol, hogy még időben, kilencre legkésőbb (addig alhatnak a kicsik, s talán az anyós közben egyszer átnéz rájuk, talán…) hazaérjen a külön bejáratú szobába – ahol majd/majdan (évek múlva) K.-ék is laknak/laktak, a külön bejáratú albérletben, hát, ja… A nővére tehát lemondott, le tudott mondani álmairól, hogy elvégezze más fontos, fontossá váló földi feladatát mint feleség, mint édesanya…

Meg varrt is; S. L. lelkész ajánlásával került Wolf Máriához, a neves városi szabóhoz; s jóllehet a szakma fogásait elsajátította, bizonyítványt már nem kapott róla. Azért persze az Édesanya így is elvégezte… – naná, hogy elvégezte! Mikor aztán a műtétje után öt napon át eszméletlenül feküdt a kórteremben, apjuk végül eljött érte – de csak és csakis az ötödik napon, hogy lánya még elvégezhesse, amit mindenképpen el kellett, el akart végezni, az utolsó, a legutolsó, a legeslegutolsó elvégeznivalóját is…

Kérdés, hogy öt nap volt-e az az öt nap nővérének is, ahogy nekik?

Amikor anyjával s feleségével a kómában fekvő betegtől távoztak azon az ominózus ötödik napon, K. a kórház kapujában hirtelen rászabaduló közlésvággyal (közlés-kényszerrel?) elújságolta anyjának: nővére most már egészen biztos, hogy távozik. Ugyanis, mondta, az imént azt érezte az ágynál, a nővére ágyánál, pontosabban akkor, amikor hármasban indulni készültek az ajtó felé, magára/magukra hagyva nővérét és férjét (volt sógorát), szóval úgy érezte, úgy érzékelte, hogy nővére már nem az ágyon van, csak a test volt ott, ám üresen, a lényeg – így mondta: a lényeg már végleg kívülre került… Anyja tüstént fölvillanyozódott: – Láttál valamit?! – Amiről beszél, felelte K. óvatosan, azt csupán érezte, az is lehet, hogy rosszul, mindazonáltal, folytatta, neki úgy tűnt, hogy nővére a kórterem sarkából nézi őket és férjét, aki az ágy mellett állt. Nézi az elhagyott/elhagyatott testét meg a test mellett lecövekelt férjét… – Az! – szisszent fel anyja hirtelen haraggal. – Milyen büszke tartással állt az úrfi, ugye?!…

Anyja a temetés után is még sokáig dúlt-fúlt, K. alig győzte csitítani, vérnyomásmérőt vett neki, mivel a volt sógor gyakran fölhívta telefonon volt anyósát, s igyekezett hathatós beszélgetést folytatni vele, minden esetben jól fölidegesítve. Anyja azért is dúlt-fúlt, mert lányát az apósra és anyósra temetette a „vő”. Aztán amikor megtudta, hogy gyerekének semmi-, szó szerint: semennyi tulajdonrésze nem volt az újonnan épült házukból (s gyermekeire így nem is örökíthetett belőle), ugyanakkor lánya apai örökségére a vő rátetette magának a haszonélvezeti előjogot, anyja tajtékozva fújt-forrt.

Késő délután volt már, de a nap még magasan az égen, s a forróság, ahogy K. a dóm védő oltalma alól a fényre lépett, még mindig perzselve égetett.

Természetesen esze ágában sem volt a volt sógora megörökölt, majd azután lebontott és újólag felépített (feleségével, K. nővérével együtt felépített) háza felé venni az irányt, mondogatta is magában, azt már aztán nem, nem őrült meg, nem érdekli, egyáltalán nem kíváncsi rá, olyan nincs, hogy arrafelé menjen, mi a szart akarna ott, mi köze az egészhez, a régihez is csupán az albérletük, más semmi, soha nem is kötötte, sem a házhoz, sem a volt sógorához, ha a nővérének ez az ember kellett, hát megkapta, bizonyára teljes szívéből szerette, hiszen gyerekeket adott neki, hiszen fölnézett rá, hiszen minden óhajára, kívánságára figyelemmel volt (nem csak a kávéjához adott cukrot!); senki sem olyan ostoba, hogy az utáltját szolgálja teljes odaadással, ez nyilvánvaló, a nővére igenis imádta, rajongott a férjéért, a szurkapiszka viccelődéseiért éppúgy, mint a kimért, méltóságteljes lépéseiért (azokért csak igazán, sóvárogva a nyugodt tempót, lévén maga is egy élő futkosás-kapkodás, amit szintúgy utált magán, ahogy mindegyik K. utálta a saját tempóját, mégsem tudott átváltozni, még a vele ellentétes vérmérsékletű férje mellett sem tudta levetni a K.-k örökölt s tovább öröklődő púpját, az állandó, fejvesztett loholást, rohanást, minden pillanatban férje és gyermekeik rendelkezésére állt, egészen természetesnek vette, hogy az addig lakott panellakásukat eladván, annak árából építsék újjá férje időközben anyjától megörökölt házát, s jegyezzék azt a továbbiakban csak és kizárólag a férje nevén, mintha neki, feleségnek, nincs- és soha nem is lett volna semmije, szó szerint semmije, ugyanakkor amit apjától örökölt, szintén a férjére hagyta, azaz a férj döntött ekként, hadd forogjon a sírjában az idősebb K., húúú!

Semmiképpen nem tervezte, hogy a volt sógora házának akár a közelébe is menjen, mégis egyszer csak ott volt, oda vitték – ahogy utóbb keserű szájízzel megállapította magában – elkanászodott lábai.

Még nem látta a volt sógora újjáépített házát. Hallani hallotta annak idején, hogy épül-szépül, aztán hogy el is készült, de őt egyáltalán nem érdekelte. Most viszont, hogy előtte állt, egyszerre felélénkült a kíváncsisága.

Darab faággal a kezében le-föl járkált a ház előtt. Mért. Meg sóhajtozott. Az új kaput is lemérte. Meg kellene festenie – nem ezt; a régit. Vászonra. Azelőtt sosem vette tervbe, most, hogy már nincs, egyszerre fontosnak érezte, hogy megörökítse… Itt éltek évekig a feleségével és az elsőszülött gyerekkel, innen jártak el dolgozni, a fiuk itt próbálgatta első lépéseit – ahogy most majd feleségének is próbálgatnia kell újra, gondolta, az első, az újabb első lépéseket, hát ja!…

Megfesthetné azt a régi házat, udvarában az anyát, aki lépni tanítja a gyerekét. Lehetne a nővére is az anya, négy csemetéjével. A nővére félretaposott cipőben, kopott ruhában, szegényesen, ahogyan élt, amíg élt. Leginkább csak úgy, gondolta. De meg tudná-e festeni a régi házat, olyannak, amilyen volt, szegényes külsővel, mégis melegséget sugárzón, akárha óvó-oltalmazó anya volna? Ugyanúgy lehetne a nővére vagy a felesége is. Nem, nem fogja megfesteni, nem hát, gondolta.

Kopogjon vagy csengessen? S mit mondjon volt sógorának, ha kijön? Jó napot? Igen, legjobb lesz magáznia, hisz nagyon rég volt, hogy utoljára beszéltek, annyira rég, hogy talán nem is érvényes már a hajdani megszólítás.

És a volt sógor miként reagál majd, hogy őt itt látja?

Bocsánatot kér, igen, ő, K. ezennel bocsánatot kér volt sógorától, amiért… Amiért sem szóval, sem cselekedettel nem fordult nyíltan ellene, volt sógora ellen, amiért nem támadt vissza, holott, ugye, minimum elvárható lett volna tőle. Ez a rendíthetetlen közömbös-sége bizonyára idegesítően hatott volt sógorára, meglehet aljas provokációként jegyezte. Teljes joggal – teszi hozzá, hisz szerinte is eltúlzott megnyilvánulás volt részéről volt sógorának ilyetén való semmibevétele. Ezért hát a bocsánatát kéri. Amiért ilyen volt hozzá eddig. Természetesen ezután sem szándékozik szidalmazni, becsmérelni, gúnyolni, köpködni rá, nem, neki nem áll szándékában visszatámadni, lehet, hogy volt sógora ezt sem fogja teljes megelégedéssel nyugtázni, nagyon sajnálja, ugyanakkor egyszer s mindenkorra szeretné tudomására adni: őbenne a dacnak a legkisebb szikrája sincs már irányába. Persze azt nem állítja, hogy felhőtlen felebaráti szeretetet érez iránta, ilyet nem állíthat, ha ezt állítaná, akkor hazudna. Lényeg: itt és most kéri volt sógorát, fogadja el bocsánatkérését!

És a volt sógor miként szól?

Ezek a K.-k, ezek a nagy templomba járók, ezek a nagy hajbókolók, ezek a nagy ájtatoskodók, ezek úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy már nem lehet úgy tenni. Vége az úgy tevésnek. Úgy tenni, mintha minden megvolna, minden meglenne épen, egészben. Ezek nem szembesültek a valósággal. Még mindig nem. Nem mertek vagy nem akartak szembesülni. Mindeddig. De most szembesülniük kell. Mostantól befellegzett a vak hitbuz-galmuknak!…

Hogy miért ostorozza ezeket a Sors, vagy a Természet, vagy az ördög tudja, ki – a fene érti! De hogy ostorozzák őket rendesen, annyi szent. Valami szörnyűséget kellett elkövessenek a felmenők vagy ők maguk, hogy ilyen alaposan helybenhagyják őket. Ameddig ezt a vérvonalat ő egyáltalán ismerni véli, a K.-k vérvonalát, tulajdonképpen azt kell mondja, átlagos. Volt ezek között is öngyilkos, házasságtörő, magas iskolázottsággal bíró és egyszerű földművelő, gyerekeit féltő és gyerekeit eldobó egyaránt. Csak Isten tudja, miért veri őket; viszont ő ezzel tökéletesen tisztában van.

Aztán ott a hajlottságuk. Mintha nem bírnának egyenes gerinccel. Ugyanakkor más sem fontosabb számukra, mint a gerincesség. Hajlottakká lesznek a terhek alatt, mert rendszeresen túlvállalják magukat. Hogy kivagyiságuk vagy született ostobaságuk következménye ez, nem tudni. Az biztos, hogy csontig beléjük fészkelő-dött a nyavalya. Már abból kitűnik defor-máltságuk, hogy látszólagos jámborságból képesek egyből eszeveszett perlekedővé változni. Fújnak, fortyognak. Akár napokon át is háborognak. Pörölnek – magukkal vagy mással –, belül magukban, mint a megveszekedettek. Olykor nem is csak magukban. Konfliktuskerülőkből konfliktus-keresőkké válnak. Teljesen túllépve a határt. A vérmér-sékletük, nem pedig az eszük irányítja őket. Rendszerint konok hallgatás a vége. Szerencsétlenek, ám maguk tehet-nek róla. Nyilván ezért kapják a pofonokat sorozatosan. Járnának emelt fővel, mint ő, derűsen, jókedvűen!

Továbbá. Ezek nem tudnak elengedni. Ezek képtelenek erre. A haldoklóikat sem. Holott az a jobb, elengedni, a haldoklónak is az a jobb.

S tovább. Természetesen módjukban állt volna ezeknek is nem egyszer, nem kétszer, hogy szerezzenek (megszerezzenek!) ilyen-olyan javakat maguknak. Egyál-talán, hogy gyarapodjanak (gazdagodjanak) – akár mások ellenében vagy akár mások kárára is, miért ne! –, ám ezek azt szajkózzák folyamatosan, hogy nem illő, ők nem olyanok, ők aztán nem! Viszont dúlni-fúlni azt tudnak elégedet-lenségükben. Ja, kérem, vessenek magukra! Az IGAZSÁG harcos védelmezői, ha-ha-ha! Tessék mondani, ki ígért ide olyat?

És még tovább! Ez a K. ugyebár elutasítja, sőt maximálisan elítéli azokat, akik elfogadják vagy elvárják, hogy őket mások kiszolgálják. Nyilván ebbe a csoportba, a kiszolgálást elvárók csoportjába sorolja őt, volt sógorát is, ez egészen biztos. Mert ez egy ilyen soroló fazon! No de a kiszolgálókról is kellene ám ejteni pár szót! Vajon kényszerből szolgálnak, kényszerből adnak, vagy jólesik a lelküknek, hogy szolgálhatnak, adhatnak? Egyébként pedig: kérte ezeket a K.-kat valaki is, hogy örökösen loholjanak, pörögjenek, kilencszázkilencvenkilenc fokon égjenek, kérte?!…

Igaz – K. mélyeket sóhajtott –, a nővérével is volt vitája, voltak egyet nem értéseik, voltak, előfordultak (az utolsó napfogyatkozás; a szülői ház kertjének gondozása körüli ügyek, stb. stb.), igaz, igaz… – Egyre csak sóhajtozott, de már közben közeledett a kapuhoz, megállt, nagy, nagyon mély levegőt vett, aztán – lesz, ami lesz – háromszor egymásután erőteljesen kopogott. És – biztos, ami biztos – csengetett is egy hosszút.

Az utcafronti ablakban némi zörgölődés támadt.

Amint résnyire nyílt az egyik szárny, K. egyből ott termett (a kerítés mentén villámsebesen odaszökkent), s szinte önkívületbe esve kiáltotta be: Búcsúzni jöttem, hahó!…

Ekkor a függöny határozottan meglebbent; egy hang válaszolt mögüle, meglehetősen nyersen: – Nem kell. Azzal már csukták is vissza az ablakot.

De én búcsúzni akarok! – makacskodott K.

Te már elbúcsúztál…

K. abban a pillanatban döbbent rá, hogy megint túlreagálta a helyzetet. Én marha! Viszont most már akkor semmiképpen nem állhat le!

Valójában szeretné tudatni volt sógorával, próbálkozott lágyabb tónusban, igen, szeretné tudatni hogy még nem kezdték el!… Vagyis hogy elkezdődött ugyan, de az még nem a főkezdet volt, hanem amolyan bevezető a tényleges kezdéshez. Szeretné megköszönni volt sógorának a figyelmeztető sürgetést. Úgy érzi, hasznos volt számára, már csak azért is, mert attól fogva sokkal jobban sietett. Ha nem sietett volna sokkal jobban, bizonyára elkésett volna. Így azonban – hál’ istennek, azaz sógorának – sikerült időben megérkeznie. Más kérdés, tette hozzá, hogy az egésznek az égvilágon semmi értelme… – (Vajon helyes volt-e így beszélnie? Nem vált-e ettől olyanná maga is, mint amilyen a volt sógora?…)

No de erre már előbújt titkos takarásából a volt sógor, előbb óvatosan kitárta az ablakot, majd – megfontoltan s nyugodtan – kilépett, először a kiskertbe, a tulipánágyásba, azután a léckerítésen át, ki az utcára, egyenesen K. elé toppanva.

Örül, hogy ilyen jelentősen segíthetett K.-nak! – mondotta. És semmi lihegés, semmi fújtatás részéről, még egy ilyen akciófilmes jelenet után sem, semmi,, ellenkezőleg:  maximális higgadtság s méltóságteljesség áradt egész lényéből. S ilyen maximális méltóságteljesen mindjárt meg is kérdezte K.-tól: amúgy minden rendben van nála/náluk?

Amúgy, mondta K., minden a legnagyobb rendben. Jó, itt-ott lehetne kicsivel jobb is, persze, de nem panaszkodik. Reméli, volt sógoránál is oké minden. Látni, hogy tök jól néz ki, tök jól néz ki a ház, sikerült szépen felújítani.

Hát csak ennyire, amennyire K. is látja.

Kár, hogy a régi dolgokból már semmi sincs meg.

Ja, az kár, mondta a volt sógora, de szerinte sokkal jobb így.

Nem is azért mondja, mondta K., hanem csak úgy. A nagy fa azért még, látja, megvan.

Ja, de ez már nem a nagy fa, hanem a kisebbik, csak azóta nagyra nőtt ez is.

Vagyis a nagy ki lett vágva?

Kiveszett. Lejárt az ideje. Van ilyen – tárta szét a karját volt sógora. Egyébként – köhintett – szívesen beinvitálná K.-t, de bizonyára nagyon siet.

Így igaz, mondta K., rengeteg még a dolga. Nem nagy dolgok, de meg kell csinálnia, akármekkorák is legyenek. És hát ahhoz is idő kell.

Hát. Idő az kell. Mindenhez kell. Mondta a volt sógora.

Ki az? – kiáltotta a volt sógor élettársa az udvarra néző ablakból.

Senki, szívem, csak a volt sógorom – mondta a volt sógor.

Mért nem hívod be? Ne ácsorogjatok a kapuban.

Nem ér rá, azt mondja, nagyon siet.

Tényleg – mondta K. – Nagyon. – Mély levegőt vett. Várt egy kicsit. Viszont – fordult hirtelen elhatározással volt sógorához –, viszont lenne azért még egy kérése, vagyis kérdése…

Ki vele!

Igen kényes ám, amiről informálódni szeretne…

Nyugodtan tegye.

Nem is tudja, hogyan kezdje.

Bátran.

Nem szeretne vihart kavarni volt sógora lelkében…

Ettől őt ne féltse.

Nos hát akkor tisztelettel megkérdezné volt sógorát: ő (volt sógor) is érezte-e akkor, érezte-e ott, a kórteremben, érezte-e a kómában fekvő felesége eleven jelenlétét, no nem ám a testből kisugárzóan, hanem a teremből, különösen pedig annak fölső (észak-nyugati) sarkából áradóan? S úgy érezte-e volt sógora (már ha érezte, persze), hogy együtt nézik feleségével az ágyon nyugvó testet, felesége immáron elhagyott testét, mely valóban nyugodt, békés? Ugyanis ő, meg kell mondja, ezt érezte ott szakadatlan. S eddig ezt nem mondhatta el volt sógorának, most azonban elmondta, s ezzel az ügyet le is zárja. Igen, ezennel lezártnak tekinti. Nem tudja, ez a lezárási kényszer (szándék?) – nem, nem az övé, egyáltalán nem tőle való! – vezette-e ma ide, csupán abban bizonyos, neki nem állt szándékában idejönni, nemhogy ma nem – soha. S lám, mégis itt van. Úgyhogy most valami nagyon fontosat teljesített, úgy érzi, becsszó!…

Aztán ahogy ment a buszmegállóhoz, sőt azután is, hogy fölszállt a buszra, és helyet keresett magának a peronon, azon gondolkozott – illetve nem, egyáltalán nem gondolkozott, pontosabban: nem akart gondolkozni, viszont a gondolatok kéretlenül is egyre-másra pattogtak fejében, ráadásul ezeket egy az egyben megelevenedve látta, akárha (ja, igen, beesteledett közben; jó hosszúra nyúlt a búcsúzkodása!) az ablaküveg tükröződése által látná, így a nem kívánt, nem óhajtott gondolatait is szó szerint eleven képekben látta (nézett mint a moziban), látta amint a volt sógora peckesen, büszke tartással elindul a kaputól befelé, a házába, a teraszról még visszatekint, vet egy futó pillantást az udvaron álló kis fára, mely mára már nagy fa lett, nézi, nézi, aztán csak annyit mond: majom! Majd belépve az előszobába, az elébe siető élettársa érdeklődésére, hogy: Na, sikerült jól ráijesztened? – a volt sógor büszkén megemeli állát (ágaskodó tüskéjű bajsza alatt finom mosoly bujkál), köhint egyet (talán kettőt is), s elégedetten konstatálja: Teljes siker!

De mire érti volt sógora a teljes sikert? Mit sikerült neki vele, K.-val szemben érvényesítenie? Egyáltalán honnan, miből merít ez az ember ennyi felsőbbséget, ugyan miből?!…

Ezek nem tudnak elengedni, még a haldoklóikat sem… holott az a jobb, elengedni… a haldoklónak is az a jobb…

A família művésze! Csak épp a valódi művészekre jellemző nagyvonalúság, könnyedség hiányzik belőle. Amúgy: a tehetség. A tehetség tartást, tekintélyt sugall. Viszont ebbe a szerencsétlenbe szemernyi tekintélyesség sem szorult…

Ezek beleszakadnak, annyira erőlködnek, annyira komolyan vesznek mindent. Ez is, biztosan, már a homokozóban véresen komoly volt, csak rá kell nézni, látni rajta!…

Igaz, igaz, igaz – K. egyre hosszabbakat sóhajtott, hozzá mind hosszabban bólogatott –, igaz, Egyesek, mint ő is, az igazságot, testvériességet meg hasonló baromságokat szem előtt tartva nyüglődnek (s közben háborognak, végeérhetetlenül), igaz. Míg a Kettesek – hát, ja! –, a Kettesek kedvükre vigadnak: napfény, kacagás, mi kell más! Igaz, igaz… – Ahogy a kocsik kalaptartójában a bólogatós kaucsukkutyák, pontosan úgy bólogatott K. egymagában a busz billegő peronján.

Az Egyesek nyögik ennek az egésznek összes szarságát. A Kettesek, úgy ahogy van, tojnak rá. Ők fölmérik a szerezhetőségeket, s egyszerűen elveszik maguknak. Eközben az Egyesek, mint ő is, lótnak-futnak, sohasem nyugszanak, csak vacognak. Vacognak, bizony, de még hogy! Valami szörnyűséges csapás, jaj, nehogy lesújtson, jaj, jaj! Cidriznek. Aztán tessék, tessék, megkapják. Bassza meg!…

De mit is remél az Egyes a Kettestől: szolidaritást? Egy frászt! Hogy tűnjön a szerzett szerzeményével? Legalább. Ne mindig a demonstrálás. Mert a Ketteseknek az is jól megy, jól csinálják, a parádézást, a mutogatást, a meg-mutatást. Ide nézz, megmutatom, ki vagyok én, s ki vagy te, azaz: ki nem vagy, haha!…

Az a szerencsétlen meg (név szerint: Egyes) még amit magának tudhatna (saját haja, körme piszka), sem érezheti annak. Sőt azt érzi szüntelen, hogy semmi, hogy soha semmi, a büdös életben, hétszent, nem is lesz soha az övé. Erre mondja az idegorvosa: János bá’, pozitív szemlélet köll! Kezdve reggel: tükörbe nézni, és mondani tizennégy-szer: szép vagyok, okos vagyok, nyerő vagyok! Ezt délben és este is meg lehet ismételni, ártani biztos, hogy nem árt. Nem-e!?

Hohó, tőlük meg még azt is el akarják candrázni (a Kettesek, naná!), ami a napi betevőhöz jutáshoz szükségképp indokolt számukra. Még szép! Versenyhely-zet van! Te kis pöcsös, puha izmú, versenyezz velem, kemény tökössel, ha bírsz! Keljünk versenyre, egy-kettő! Hogy nekem már mindenem megvan, neked meg csak ez az egyed van? – hát aztán! Nehogy má’ meghass! Nyughass! Picinyke, prrr!…

Máma már az embernek a pöcse sem elég. Eddig azt hitte, elég. De nem. Tévedett. Amiről legalább azt hihette, igen, mára kiderült: ezzel sem lehet nyerő. Mert úgy adnak be mindent a reklámba! A reklám mutatja meg mindenkinek, milyennek kell lennie. Ez mára elfogadott. Norma. Ha nem ütöd meg a normát, öregem, sehol se vagy. És kik adják be ezt a maszlagot a tömegnek, az Egyes Tömegnek? Hát akik ebből is profitálnak. Nem, majd a plébános úr a szentostyával! Egyébként az se kutya… – Nagyobbra nyitotta a blendét, szélesebben, mélyebben zumolt kifelé. Van még pár megálló. Csak rá ne lépjenek a lábamra a tülekedők…. Azok is kikből állnak? Jó vicc! Csupa Egyes mindahány. Néha betéved közéjük egy-két Kettes. Na, azt hallgasd meg! Míg a többiek némán kuksolnak, az egyedüli Ketteske ömlengve-uralva elzengi, hogy a veje, a menye, a nagyfia meg a kisfia meg az öreganyja kínja, hol nyaralt, ilyen óceánjáró meg olyan yacht. Meg hogy ki nem állhatták minden nap a Parmezánt, pezsgőt, yakucit… És mire megy ki ez az előadás, na, mire?! Az Egyesek fölött mentálisan territóriumot bitorolni. Még közöttük is. Mert a mulyák hagyják, hiszen növényevők, antilopok, kecskék, ámulnak-bámulnak, ahelyett, hogy együtt kihajítanák a betolakodót. Vagy csak morfondíroznak álmodozva: de jó is volna egyszer kuglert enni! Tudják is, mi az!… – Egyszer jobbra, másszor balra billent a feje, keményen neki-nekikoppanva az ablaküvegnek, ahogy a kanyarok következtek.

Nem valószínű, hogy apját és nővérét látta a templomban… – Kopp!

Nem, valószínű, hogy apját és nővérét látta a templomban!… – Kopp!

Tuti, hogy ők voltak!… – Kopp!

Tuti, hogy soha semmi nem tuti!… – Kopp!

 

Felvillant emlékezetében apja megégett, megfeketedett tenyere. A különös jelet közvetlenül halála előtt szerezte apja, amikor egész éjjel a forró radiátorcsövet szorította. Félelemből? Dacból? Kapaszkodás, görcsös kapaszkodás volt apja részéről, az biztos, de vajon a vasdarabba kapaszkodott?…

Ha nem emlékezett volna a házszámra meg az utca jellegzetes kanyarulatára a ház előtt, gondja adódott volna az azonosítással, így azonban, emlékszik, azonnal rátalált, persze ez a ház már más kinézetű volt mint a régi, a régi eltörpülne az új mellett, gondolta.

Az, hogy létezik egy hely, ahol béke, nyugalom, önfeledt csevegés, nevetés, plusz még éltető hűvösség is van, hogy van, létezik ilyen hely ebben a rettenetes nyárban – ez elámította a Janus Pannonius 6. lépcsőházában…

Amikor az utcába ért (volt sógora háza közelébe), hidegség tört rá, emlékszik.

Szép, kertes családi házak, mindegyik felújítva, a kerítések modern vonalúak, masszívak. A negyvenkettes számú háznak, amelyben hajdan ők is laktak, szintén lecserélték már az ósdi fakapuját. A nővére ezt nem érhette meg. Vagy igen? Mindenre pontosan akart emlékezni.

Még nem látta a volt sógorának az újjáépített házát. Igaz, nem is akarta látni.

Hihetetlen – így kell mondja –, hihetetlen hidegség tört rá, amikor a volt sógora házát meglátta.

Pedig akkor már a kövek is árasztották magukból a hőt…

Egy tök IDEGEN személy háza, gondolta.

Első gondolata volt, hogy meg kellene festenie…

Nem ezt; a régit…

Vászonra!…

Lehetne a nővére vagy a felesége is…

A nővére félretaposott cipőben, kopott ruhában, szegényesen, ahogyan élt, amíg élt…

Háza sem volt, semmije, most meg, hogy: „kaput”, még sírhelyet se kapott… elkaparták az após-anyós tövébe… – A busz fékezett, és K. abban a pillanatban előrelódult. Aztán felbőgött a motor, és K. máris hanyatt hőkölt.

Már amikor a dómból kilépett (amint kitette a lábát az ajtón), észlelte a – változást

Teljesen új helyzet volt!

Vadiúj helyzet állt elő, igen.

V. Ú. V. (VadiÚj Világ) várta.

Bemenni és megnézni, mi van benn olyan különös – ez járt a fejében, emlékszik, mielőtt bement.

Hogy ezek a tornyok! Ezek a falak! Ezek az aranyozott szobrok, serlegek…

Az az erő, tekintély, amit kifelé sugároz ez a monstrum, érvényes-e?…

Nem csak káprázat, félelemkeltés, bűntudatra ébresztés, térdre rogyasztás…?

Teljesen új helyzet várta.

Mint amikor anyjával ketten, éppen nagypénteken, kimentek a temetőbe (elsősorban a Kisgyerekhez, ugye, sőt, csakis hozzá, mert ha valakihez, gondolták, hát csakis hozzá fordulva, csakis tőle kérve, hiszen Angyal, mindig mondták nekik – K.-nak és feleségének, mint szülőknek –, hogy adtak egy Angyalt a Teremtőnek, most hát eljött idős anyjával az Angyal sírjához, s kéri szépen, segítsen, segítsen beteg szülőanyján!… – Ám anyja erélyes föllépése teljesen összezavarta. Ott is, egyetlen pillanat alatt, vadiúj helyzet teremtődött… mikor is anyja rákezdte… amikor sorolni kezdte K.-nak, hogy: ezt a gazt meg azt a gazt!… Sorolta a fiának, hogy ezt a gazt meg azt a gazt, meg amott, „azt a pörgyét is” tépje ki… Meg ami kitört, kődarab, a rámából/keretből, az, szerinte, anyja szerint, honnan tört ki, úgy látja, hogy onnan, jobbról, jobb oldalról, nem pedig ahogy K. mondja, a keresztfa mellől, a keresztfa tövéből… K. egyszer csak nem ismerte föl anyját. Hallgatta, de nem ismerte már. Egy idegen személy utasítgatását hallgatta. Nem bírta hallgatni tovább. Torkaszakadtából ráordított, ráüvöltött, ráförmedt az ördögfajzatra.  Ellenvetést nem tűrőn, a leghatározottabban kiparancsolta, kizavarta, kiűzte az idegent a temetőből, a Kicsik parcellájából…

A dómból kilépve a következőket tapasztalta:

Teljesen üresek az utcák.

Sehol semmi mozgás.

A városon mélységes csend ül.

Ha most futni kezdene, egy élettelen, süket világban futna, emlékszik, ezt gondolta. Nem jutna előbbre, mindig ugyanott tartana, ugyanott futna. Érzések jönnének s elmúlnának. Úgy érezné, szereplője egy filmnek, amelynek ő maga az egyszemélyes közönsége is. Egy filmben rohan eszeveszetten, vagyis egy sík filmvásznon, s azért nem lát senkit az utcákon, sehol egy embert (egy lelket sem), mert mind moziban vannak, azt a filmet nézik, amelyben ő fut az üres utcán…

Érdekes érzés volt.

És jó volt azt gondolnia, hogy: hiszen nincsen is semmi baj. Innen nézve: semmi. Hogy’ fölfújta nemrég! Holott: lófasz!… Jóleső érzéssel gondolta. Végül is minden jólesett. Az üresség megnyugtatta. Mintha tényleg semmi súly, semmi teher. A halál lehet ilyen, gondolta, üres terekkel, utcákkal, tárt ablakokkal, üres szobákkal, fákkal, madarakkal, madarakkal is, persze, hiszen a fák, a madarak gyönyörű díszletei az ürességnek…

(A lélek egyszer majd ott áll a Semmi közepén és emlékezik. Vagy nem, remélhetőleg nem emlékszik semmire…)

Vajon fuvallat volt Odaátról?…

Lehet, apja s nővére eljötte s távozta után nyitva felejtődött résnyire egy ajtó?…

Kinyílt s becsukódott; ennyi?…

A nyitás-csukódás szele érintette meg?…

Netán abba pillantott/pillanthatott bele, amilyenné ez a város lesz majd?…

Mindig is megdelejezte a városról készült századelejei fotográfiák hangulata, az egyszerre minden és semmi látvá-nya. Egyfelől: élettel telítettség – ott voltak az utcákon az emberek, látszott egy életforma, ugyanakkor teljes mozdu-latlanságban, dermesztő időn-túliságban leledzett az egész, hisz sem szél, sem semmilyen erő jelenlétére utaló bizo-nyosság, a mozgatórugó leállva, sem egy kósza illat nem érződik a fénykép kimerevítette pillanatból, sem egy hang nem jön át…

Megnyugtató, mint olvasás közben a lapozás.

Sokszor elképzelt egy helyet (lehet, filmen látott hasonlót): fehér márványterem, az asztalnál tekintélyes úr ül, arcát nem látni, csak a szertartásos mozdulatok követhetők: a napi étkezéséé, ugyanaz, ugyanúgy, méltó-ság, mérték, pontosság, a nap minden szakában, minden reggel, minden délben, minden este, ugyanaz, ugyanúgy, s még csak remény se rá, hogy akár egy pohár leessen…

Nem, sajnos nem szerethettem meg Magát. Kár! Nem szerethettem a Maga nagy magabiztosságát, a Maga nagy okosságát, a Maga Mindentudás Egyetemét, sajnálom, van ilyen. Miért gátolta meg, miért nem segített hozzá, hogy legalább megkedveljem? Ha már megszeretni nem lehet elszántságból, legalább megkedvelni segített volna. Nehéz búcsút venni úgy, hogy tudjuk, kudarc volt minden igyekezetünk. Én nem akarom gyűlölni Magát!… – K. szinte sírt. – Nem akarom!… – Szinte zokogott. – Ne-e-em a-ka-rom!… – rítt egymagában, ott, a billegő peronon.

Már amikor a Janus 6-ból kilépett, igen, már akkor elkapta a fojtogató légszomj, görcsös nyomás a mellkason… Meg kellett kapaszkodnia.

Ugyanakkor: egycsapásra szabad lett!

Ahogy, érezte, végleg bezárulnak előtte az ablakok, ajtók, ahogy fogy, elfogy a külső segítség reménye…

A reménytelenség hihetetlen, félelmetes szabadságot ho-zott.

(…nevetés, haláli nevetés, hörgés és nevetés, és a szelek beindulnak, a nevetés elszabadul, ahogy a szelek elszabadulnak, végtelen trotty, nesze neked, nesze, Világ!… – Jaj! Jaj, jaj!… – És már nem teszi hozzá, hogy: Bocs! Mert minek is tenné, minek!?…)

(…öt szem krumpli vagy alma lehéjazása is mennyi figyelmet kíván!… A répa, ha tiszta, legjobb csak kapargatni, világos. Ugyanakkor élvezetes látni, ahogy hántolódik lefelé az anyag. A bevásárlások legtöbbször futtában, ritkán el-elnézelődve: mi mindent kínálnak a polcokon. Aztán az építkezések – új áruház itt is, ott is, hozzá bekötőút; nemrég még lápos rét volt ott, a gyerekekkel gyakran jártunk arrafelé – nézése/elné-zegetése…)

(…a főzés fél napokat elvett/elvesz…)

(…ó, hiszen nagyszerű dolog ám egészségesnek lenni! Meg hogyha megvan mindenünk, ami kell, ó, az csuda jó!…) – Újabb nagy levegőt vett; körbenézett, de mindenfelé csak magát látta a buszban.

A Janus 6-ba lépve még volt remény…

Remélte, hogy minden, igen, minden rendeződhet…

Az utcára kiérve már nem így gondolta.

Hogy megvilágosodjon, el kellett jöjjön ide.

Már nincs miért rohannia…

Nézzen nyugodtan körbe: nyár van…

Jusson eszébe: különösen kedvelte gyerekkorában ezt az évszakot…

Bizonyára, mert hosszú iskolai szünettel járt. És mert mindig is utálta az iskolát…

Eszébe jutott-e mostanában egyetlen gyerekkori nyara is, konkrétan?

Nem. Soha.

Persze a nyarakat is jobbára a templomban vagy a templom közelében töltötte, mivel a szülei az egyház szolgálatában álltak, s neki, a fiuknak bőven kijutott az ottani feladatokból, főleg az iskolai szünetek idején, nyáron…

(…ó, azok az áhítatos órák!…)

(…a zsoltárok, imák monotóniájából felsejlő oltalmazó erő!…)

Egyszerre mintha MINDEN elveszett volna…

…Ahogy a farkasok, hiénák, oroszlánok körében létezik hierarchia, ugyanúgy az embernél is megvan kezdettől fogva. Ez, kérem, a világ motorja! (volt sógor)

EGYCSAPÁSRA mintha mindentől megszabadult volna…

… még a haldoklóikat sem tudják elengedni!… Holott az a jobb… a haldoklónak is az a jobb!…

Szíriusz, az első kutyája mindig megtorpant a templom ajtajában, emlékszik, vajon azért, mert ő megparancsolta neki?…

Ezek beleszakadnak, annyira erőlködnek, annyira komolyan vesznek mindent!… Ez is, biztosan, már a homokozóban véresen komoly volt, csak rá kell nézni, látni rajta!…

Sajnos, nem tudtam megszeretni magát, sajnálom. Nem szerethettem a magabiztosságát, a fene nagy okosságát, hogy mindenre volt egy bölcs gondolata… És apám sem szívelhette fölényes viselkedését, ne is haragudjon… Emlékszem egy jelenetre apám és anyám házában, mikor is anyám szívélyesen asztalhoz invitálta önt, vendég vejét, mire ön (gúnnyal, fojtott kacajjal) úgymond viccelősre vette a figurát: Há’ má’ mégin’ énnyi ké’!?… Mire apám elbátortalanodva a fülembe súgta: De hát ne egyen, ha neki ez akkora teher, ne, világért se!…

A família művésze!… Csak éppen a valódi művészekre jellemző nagyvonalúság, könnyedség hiányzik belőle. Amúgy: a tehetség. A tehetség tartást, tekintélyt sugall. Viszont ebbe a szerencsétlenbe szemernyi tekintélyesség sem szorult…

A Janusba még céllal lépett: ami a feleségével történt, ami elérte, rendben van ez így?!

Valami szörnyűséget kellett elkövessenek a felmenők vagy ők maguk, hogy ilyen alaposan helybenhagyják őket… Ameddig ezt a vérvonalat ő egyáltalán ismerni véli, a K.-k vérvonalát, tulajdonképpen azt kell mondja: átlagos. Volt ezek között is öngyilkos, házasságtörő, magas iskolázottságú, egyszerű földművelő, gyerekeit féltő és gyerekeit eldobó egyaránt. Csak Isten tudja, miért veri őket; viszont ő ezzel tökéletesen tisztában van… Ezek nem bírnak egyenes gerinccel. Ugyanakkor más sem fontosabb számukra, mint a gerincesség. Már abból kitűnik deformáltságuk, hogy látszólagos jámborság-ból egyből eszeveszett perlekedővé változnak. Fújnak, fortyognak. Akár napokon át is háborognak. Pörölnek – magukkal vagy mással –, belül magukban, mint a megveszekedettek. Olykor nem is csak magukban…

(…Háza sem volt, semmilye, most meg, hogy: kaput, még sírhelyet se…)

Teljesen túllépik a határt. A vérmérsékletük, nem pedig az eszük irányítja őket. Szerencsétlenek, de maguk tehetnek róla. Nyilván ezért kapják sorozatosan a pofonokat. Járnának emelt fővel, mint ő (volt sógor), derűsen, jókedvűen!… – K. hirtelen mindkét kezével befogta, betapasztotta a fülét (hátát a peron korlátjának vetette), a szemét is lehunyta, görcsösen összeszorította – hiába: továbbra is látott, továbbra is hallott, ráadásul megduplázódva, megtriplázódva látta, hallotta: …nem tudnak elengedni… nem, nem… a haldoklóikat sem… sem, sem… holott az a jobb… a haldoklónak is az a jobb… a jobb… Kérte ezeket valaki is, hogy loholjanak, pörögjenek, kilencszázkilencvenkilenc fokon égjenek, kérte?… kérte?… kérte?… – Egyre görcsösebben tapasztotta be tenyerével a fülét, egyre erőteljesebben hunyta le a szemét – mindhiába: továbbra is, szakadatlanul, látott, továbbra is, szakadatlanul, hallott. Akármerre fordította a fejét, folyton-folyvást magát hallotta, magát látta. Látta magát a busz ablakának tükrében, látta, ahogy ott áll a busz hátuljában, látta: egymagában áll a peronon, látta, hogy épp magát nézi, s hogy látja a tükröződésben azt a másik K.-t, látja a tükröződő K. mögött odakinn a sötétséget, látja K.-t beleolvadni a sötétbe, látja a sötét utcákban, látja, hogy ott áll minden útkanyarulatnál, és nézi, nézi a buszban utazó K.-t…

Persze túlment egy megállóval, de már nem is bánta.

Nyugodt tempójú járást tervezett hazáig, ám hamarosan már megint rohant.

És kezdődött, és folytatódott: továbbra is, újra és újra látott, hisz látnia kellett, még rohantában is (mindegy volt, hogy behunyja vagy kinyitja a szemét) folyamatosan, szakadatlanul látott (kész videó volt az agya).

A Gömböc büfé sarkánál előre-hátra imbolyogva egy illuminált állapotú férfi állt; a föléje magasodó nemesített nádat locsolta…

Barátom, Bariton! – szólott.

De K. csak loholt tovább.

Tök kimerülten (s persze lucskosan, átizzadva) ért haza.

Ahogy az ajtón benyitott (nem, ez nem lehet!… lehetetlen, hogy ez legyen!…), feleségét a szoba közepén, az összeszutykozott szőnyegen, orra bukva találta; az asszony mozdulatlanul hasalt, bal karja, lába maga alá gyűrődve, a szája elferdülve, s tekintetében az a mélységesen mély bánat, hogy tehetetlenné válásával, lám, megint mekkora bajt okozott K. számára!… Egészen lelassulva, nem is szavakat, még csak nem is szótagokat, inkább csak halk s egyre halkuló sóhajokat adva ki magából, szelíden és nyugtatóan jelzett K.-nak: nincsen semmi baj, ne izguljon, ne idegeskedjen K., minden rendben, nyugi!…

K. lehajolt hozzá (óhatatlanul ráfolyatva, rácsorgatva arcáról-homlokáról az izzadságot), és megigazította feleségén a hófehér batisztblúzt (-inget?), a blúz (ing?) kikeményített gallérját, amely kissé csálén állt, plusz a jobb csücsök visszahajlott, visszadöfött az asszony nyakába. K. ezt precízen megigazította.

Az asszony közben sóvárgó elragadtatással nézett föl társára, s újra mondta, próbálta mondani, hogy ne haragudjon rá K.

Nehar-agu..! – erőltette, teljesen nyitott szájjal.

K. erre egyáltalán nem reagált.

Hanem csak fölvette, fölnyalábolta a tehetetlen testet, akárha pólyás gyermeket emelne; a pelenka, akár az igazi babáknál, érezte, csurig nedves.

Álltak a szoba közepén, rakás szerencsétlenek.

Aztán K. elindult, tett néhány(!) kört a szobában (vagy hússzor körbejárta az asztalt); jó alaposan meghurcolászta párját, csak úgy ömlött a verejtéke K.-nak, rá az asszonypajtásra.

Végül oda állt vele a nyitott ablakhoz; kinn már egészen beesteledett. – Mik…or? – kérdezte a felesége áhítattal, szelíden. K. ránézett: a szoba fényénél látta: az asszony arcbőre élénk rózsaszínben játszik. – Mik…orröp…ül… ünk? – K. nem szólt semmit; megfordult és az ágyra fektette az eleven csomagot, megint igazított a blúz (ing?) elcsámpult gallérján. – Jó a lev… egőőő! – sípolta az asszony egészen mélyről, sokkal mélyebbről, mint a torkából. – K. hallgatott. – Ugy-gye – kérdezte a felesége kínkeservesen, külön-külön megcsócsálva a szótagokat, hangokat –, nagy-gyon szer-ret minket az Is…? – Egy hajtincs elszabadulva lengedezett a halántékánál. Folytatta: – Ak-kikre les-újt, az-okat ám nagy-gyon…!

K. annyit mondott röviden: mindent elintézett, legyen nyugodt a felesége, látja is, hogy nyugodt, ő is az…

(…Mindent… És holnaptól új nap kezdődik… Vegye úgy a felesége, hogy újraszületik… Újra megtanul beszélni, járni, dalolni, táncolni… – Ezeket nem mondta.)

Az asszony megint belekezdett valamibe, valamilyen szót próbálgatott, de hamar beleunt, csak eszelős sziszegést hallatott már, nyálát fröcskölve: K’sssssz…

(Bevinni, besufnizni a spájzba!… Ne legyen szem előtt!… Ne halljam, ne lássam!…) – Azzal K. gyorsan fölvette, és átvitte feleségét a másik szobába, a gyerekek szobájába, a mára már kész felnőtté lett gyerekeik szobájába, a mára – így gondolta magában – „mamlasz” felnőtté lett gyerekeik szobájába, a „mamlasz” felnőtté lett gyerekeik üres szobájába vitte az asszonyt, bevitte, és határozott mozdulattal rácsukta, rázárta az ajtót…

De aztán visszament érte hamar, és kihozta (húzva-vonva) a testet, a feleségéét, és inkább az előszobai szekrény alsó polcára, ahová a porszívócsöveket szokta pakolni (régebben oda voltak besorakoztatva), próbálta begyömöszölni, nem sok sikerrel, mivel az asszonynak hol a lábai, hol a karjai (mint a porszívó-csövek szoktak) estek, caffantak le, azaz ki, maga után rántva tehetetlen gazdájukat…

És akkor K. őrjöngve kifutott a lakásból…

Kimenekült…

És odakint a sötét lépcsőházban forgolódott magában.

(Nem tett föl kérdéseket a püspöknek, hoppá! Ez súlyos hiba volt! Párat mindenképpen neki kellett volna szegezzen!… )

Visszajőve újra fölnyalábolta, újra karjára vette a feleségét, és most a nagyszobába, pontosan oda, arra a helyre, ahol rátalált, vitte, a bepiszkolódott szőnyegre fektette, ügyelve, hogy hajszálra ugyanúgy állítsa be a testet (fej, kar, láb), ahogy hazaérkezésekor rálelt. Azután szélesen kitárta az ablakszárnyakat. A függönyt szétrántotta. Lámpát nem oltott. Vagyis először leoltotta, de mindjárt föl is kapcsolta: hadd ússzon fényárban a lakás! Meg a felesége!… Végül maga is lefeküdt, először az ágyra (csak pár pillanatig maradt ott), onnan szépen lecsúszott a szőnyegre (lenn sokkal-, de legalábbis jóval hűvösebb volt), a mocsokban szorosan a felesége mellé bújt; a szeme nyitva/tárva.

Nemsokára hallja, hogy a szemközti tömbházban veszettül kiabál egy asszony. Szentségel. Az isten bassza meg, ilyeneket mond. Mert valamilyen huzal ide került, ide, nem pedig oda, ahová kellett volna hogy kerüljön. Valakiből nagyon elege van a nőnek, valamit nagyon elrontott náluk valaki. – Istenem, ordítja mérgében-dühében, mivé lettek az álmaim!... Aztán csörömpölés: Na megállj, te!… És – kacagva-kacarászva: Ja, akire nagyon lesújt, azt nagyon szereti, ja, ja!...

Mindenkinek a magáé… – motyogja K., s azzal fordul is már közömbösen a másik oldalára.

Álom.

Álmában K.-t a nővére várja; a testvér egy kivilágított színpadon áll, körülötte kifestett szájú pufók gyerkőcök (túltáplált angyalkák) raja; rajta viháncolnak; nővére valamit szaval vagy énekel, bárha nincsen is hangja; az álom kezdetben teljesen néma; K. kénytelen a nővére szájáról olvasni, és – nem, nem hiszi el, nem akar hinni a szemének, miket mond neki a testvére!; ráadásul nagyon rosszul szaval vagy énekel (szaval is meg énekel is) a nővére, rém rosszul alakítja a rábízott szerepet, ilyen még sosem fordult elő nála (soha az életben!, gondolja K. álmában). Itt mindez lehetséges, lehetséges és borzalmas, ilyen gyenge, ilyen vacak színészi alakítást K. még soha nem látott, nemhogy tőle, nővérétől – senkitől. Nem beszélve, hogy helyette – épp K. helyett (K. erre hamar rájön) – szaval, vagy énekel a testvér, merthogy őt kapta szerepül; a pufók gyerkőcök meg csak rihegnek-röhögnek rajta.

Még elnézte volna nővérét, még így is, hogy kész katasztrófa volt az alakítása, elnézte volna maga magát, ám akkor hirtelen minden elfojtott hang egybecsengően éles reccsenéssel (akárha pokoli mélynyomókból) – egyszerre áttörte, átszakította az addig érvényes hallhatatlansági sávot (küszöböt), s vált legott hallhatóvá minden elfojtott, eltitkolt, s mint valaminő „plazmikus” salak (mennyei sár) (sár és salak) dőlt, áradt testvéréből ama rettenetes (túlvilági) lárma…

K. rugóként pattant; felült a (azt hitte, ágyon) szőnyegen: Hol vagy?!… – lihegte. Már-már kétségbeesve.