Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szörny és fenség

PONKÓMÁLÓDÓ

 (részlet)

Szörny és fenség

Lijold Titusz, a borbély tudta meg elsőként, hogy Berta Palkót nem temette el az ár. Szerdán kora hajnalban kopogott reá a legény elcsigázottan; szagosvizet kért a cilámpás hajára, és tudakolta a nyílpuska vagy – mint mondta – „egyéb, messzehordó ölőalkalmatosság készítésének módját.” S ha lehet, mindjárt magával vinne „egy arról való rajzolatot” Titusz mester munkáiból. Ugyanis minap különösen veszélyes vadat látott a Szőkeháti-erdőben, zivatar idején is hosszan követte, egészen a szelesti hegyekig.

A sápadt Palkó mindezt oly élethű vehemenciával adta elő, hogy a jámbor borbélynak eszébe nem jutott szavahihetőségét kétségbe vonni. Majd csak napok múltán dereng föl benn rossz szájízzel ennek a hajnalnak emléke, ráeszmélve. hogy a Palkó mekkorát lódított, a „különösen veszélyes vad” kiléte számára akkor már nem titok.

„Aztán hirtelen nyomát vesztettem a dögnek – folytatta Palkó –; mert míg jó darabon át csak ugrándozva haladt előttem, ím váratlanul felröppent; s gondoltam, benézek Etelka jósnőhöz, ha már itt vagyok.” – És halaszthatatlan sürgősséggel meghívta Ponkómálódóba, mondván: a falu fölül a füstfelleg réges-rég eloszlott, ha alkalmasnak találja az időpontot, nosza jöjjön, ne várjon adventig. A neves asszony – Palkó elmondása szerint – hosszan a gömbjébe tekintett, s végül is ráállt az invitálásra.

„Várhatóan – zárta mondókáját a legény izgatottan – szombaton délben érkezik Ponkómálódóba sebes fiákerén.”  

A borbély, aki katonaként megjárta francia hont, s aki hajvágás, beretválás, érvágás,  foghúzás művelése mellett mellesleg lelkes akvarellista is volt (újabban már olajjal is próbálkozott zsákvásznon), álmosan végigvezette Palkót szerény műcsarnokán, egy keskeny folyosón, gyertyával épp csak futólag megvilágítva a falra aggatott, bekeretezett festményeket.

„Salon des refusés!” – mutatott körbe. Majd megállt a folyosó legvégén, és ujjával rábökve figyelmébe ajánlotta Palkónak az előttük látható képet. A kép egy tarajos, széles mancsú, vaskos lábszárú állatot ábrázolt sötétlő szurdokhasadék előtt. A festmény alatt kis cédulán ez a felirat volt olvasható: NAGYCSÜTÖRTÖKÖN ÁLMODTAM. Lijold Titusz megkérdezte Palkótól, ezt látta-e. Aztán a vakablakból leemelt egy ütött-kopott, régi, már-már használhatatlan, elavult könyvet, és Palkó elé tartva felnyitotta: „Ez a szfinx” – mondta nyomatékkal.

 

Amilyen  hirtelen zúdult Ponkómálódóra tizenkét nappal ezelőtt a zivatar, s a megkeményedő hidegben amilyen gyorsan változott egybefüggő jégmezővé a pocsaras zavaros vize, a következő napokban a rendkívüli felmelegedésnek köszönhetően éppoly sebesen tűnt el az ár, javarészt a Csacska-patak medrében lefolyva, s maradt utána a fertelmes sár, meg amit a víz a falu szégyenére összehordott: szakadt kalucsnikat, gyökerestül  kifordult  fűzfatuskókat, döglött libákat, macskákat, vödörszámra  a mezei pockokat, különböző méretű likas lábasokat, kályhakürtőt, elhajított salavárit. A könnyebb darabokat Göncöl tanító irányítása mellett vasvellával szedték össze az iskoláskorú gyerekek, s magasan fölhalmozták  a  pocsarasban, ott, ahol búcsú idején a ringlispíles szokta volt üzembe helyezni nyikorgó gépezetét. A nagyobb koloncokat az apák, nagyapák húzkodták ki a cuppogós sár fogságából, s szekérre rakva visszaszállították oda, ahonnan javarészük származott; föl a Pokloskút tájékára, a hallomásból ismert, évezreddel előbb elpusztult település, Vivoncinka kopár homokdűnéi közé, a hanyagságból kialakult szemétlerakóba.

Úgyhogy – a Palkó hozta hír hallatán felbuzdulva, miszerint, négy nap múlva, aki akarja, jövendő sorsát megtudhatja – szombaton délben készen állt a falu a fogadásra: az utak nagy részben letisztítva, felszáradva; akár könnyű mokaszinban is lépdelhetett volna Ponkómálódó főterén Etelka telepatikus- és jósasszony.

Csakhogy a nagytiszteletű vendég nem érkezett meg.

Délután kettőig türelmesen várt rá a tömeg, kettő óra elmúltával aztán, közös elhatározással, gyorsfutárt menesztettek érte lóháton. A futár az esti harangszóra már vissza is érkezett, vérző homlokkal, csapzottan,  kimerültségében  gőzölgő testű lovára borulva, annak reszkető szügyébe markolva. S mindössze annyit mondott: a madam már második hete nem tartózkodik a házában, senki sem tudja, hol van, meglehet, a Bahama-szigetekre hajózott jóskurzusra – azzal fejjel előre lebukott lováról, s két napig meg sem moccant.

A sebesült, eszméletét vesztett férfit, Lékay Jóskát (hisz nem utolsó sorban mezőőri tiszte miatt őt szemelte ki a falu gyorsfutárnak) először az Olvasókör nagytermébe vitték botokra feszített pokrócon. Itt Lijold Titusz részesítette elsősegélyben, megállapítván: a vérző seb kovácsolt  patkószegtől  ered,  a fémdarab minden bizonnyal nagy lendülettel hegyével előre csapódott a futár koponyájának. Amint a helyhez nem épp illő derültséggel megjegyezte: a szerencsétlen mezőőr úgy érezhette: telibe találta a tűzes istennyila”

Ám amint a bűvös „nyila” szót kiejtette, a borbély-, felcser- és akvarellista művész arcából hirtelen kiszaladt a vér. Emlékezetébe villant  máris szerda hajnali vendégének, Berta Palkónak különös beszéde. „Úgy hát akkor – rettent meg lelkében –, e sápadt legény volna ama veszélyes vad!?”

Közben az Olvasókör előtt csoportosuló lóvá tett tömeg, élén a kisbíró Tarr Mártonnal, már a komisz Palkó erélyes felelősségre vonását követelte, amiért Ponkómálódó egész népét félrevezette. Lijold Titusz mindezt hallva, odabenn a nagyteremben falfehér arccal sunyított, s a sebesült fölé hajolva is mindegyre magát intette: ki ne szólja, a lóvátételnél ő jóval többet tud.

A  maga magát felhergelő tömeg végül teljes egyetértésben a Gesztenyefasor-dülőbe, Berta Palkóék házához vonult, kórusban követelve az öreg Bertától Palkó fia elébük bocsátását. Amire az apa szíves hajlandóságot mutatott ugyan, a kérést azonban legnagyobb sajnálatára nem állt módjában teljesíteni, mivel a fiát már reggel óta nem látta otthon. Még jó ideig szót szóba fűztek, egyfelől a zúgolódó tömeg a kapuból, másfelől a boldogtalan tekintetű apa az udvarból, végül elunva a várakozást, s a beszédet, a sokadalom morgolódva széjjeloszlott.

Azon az éjjelen, a Pokloskúti rét felől különös, meg-megszakadó, rémséges üvöltés  hallatszott.  Gyengébb  sikongatás, kurjongatás előfordult a faluban más éjjeleken is, ám ily förtelmes üvöltés még soha.  Ponkómálódó  öregjei, akik álmukból fölriadva hallgatták, bizonyosra vették, hogy a romjaiban eltemetett falu, Vivoncinka mélyéből tör elő e hang, tiltakozásul a fölötte felhalmozódott bűzlő szemét miatt, de meglehet, figyelmeztetőül is egyben: a felelőtlen tett előbb-utóbb visszacsap; kíméletlenebb lesz az – sóhajtozták –, mint volt a hajdani Nagy Kifúvás.

Egyetlen hosszú, fülsiketítő sípolást hallatva szusszantotta ki magából a föld a nehéz fajsúlyú gázt 1875 tavaszán. A különösen bűzös elem, bár java részben nyomban széjjeloszlott a Pokloskúti réten, még heteken át érezhető volt lenn a faluban. Ezidőben – s ezt Sellmahl Rozi öreganyja még mint Jocika néni, első életéből őrizte meg emlékezetében – sem a Tóbi kovács, sem a Vallay köszörűs, de még a kaszaverő Simon sem merte munkáját végezni, nehogy egy kipattanó szikra nagyobb bajt okozzon.  Az  ajtók,  ablakok  zsanérját  minden háznál vastagon bezsírozták. Tiltva volt nemcsak a sarkantyús csizma viselése, de a patkós bakancs is. A kemencék begyújtásáról nem is szólva. Az elkerülni kívánt baj mégis bekövetkezett: egy robbanás – szerencsére nem oly tragikus, mint amennyire azt sokan előre félték –, és máris kicsiny lángnyelvek  kószáltak szerte a határban; szelídek voltak, kézbe lehetett őket venni. De már a kifúvást megelőző napon szárnyra kelt a hír: idegent láttak alkonyattájt a Dézsma-szérűn bolyongani, hátán kis batyuval, ő maga egyébként termetes férfi. Amikor pedig a robbanás bekövetkezett, s mindenfelé kicsiny lángnyelvek kószáltak, botra tűzött fehér gyolcsinget lobogtatva küldöttség indult a szelíd lángok erdején át a Dézsma-szérűre. Egy ilyen szelíd lánggal a tenyerén vonult be azután a faluba a termetes férfi. Akkor még Ponkómálódó-szerte csak rablónak mondták. Tőle tudták meg később, hogy a becsületes neve tulajdonképpen Zoszi.

A szaggatott torz üvöltés hangjai a szombat éji tündökletes holdvilágban végigszáguldoztak a völgy felett, s a hegyekkel-dombokkal körbeölelt katlanban fölerősödve olybá tűnt a hallgatónak, mintha egyszerre több irányból, fölsőbb vezényletre, ezer és ezer torokból szólna. Az üvöltés rövid szüneteiben pedig olykor-olykor tisztán kivehető volt egy csúfondáros, fölényes kacaj – a bujkáló Berta Palkó nevetett teli torokból falubelijein, akiket lóvá tett. Ő már akkorra végleg eladta a lelkét, úgy lehet, nem is ő – a vére akarta, hogy így tegyen. „Pedig – sugdosták még hetek múlva is egymás fülébe a legények, lányok a pocsarasban – valaki szerette, karjában hordozta, szívén melengette.” Amikor meg épp nem nevetett, azt kiáltozta fennhéjázva: „Úgyis végzek veled, kafanc!” – Amit akár komolyan is lehetett tőle venni. Azok, akik ágyaikban hajnalig virrasztottak – mint Lijold Titusz például, annak ellenére, hogy rendkívül fáradtan ért haza –, eleinte maguk sem tudták eldönteni, hogyan vegyék. A borbély- és akvarellista művész minden eshetőségre készen, baljában – lévén hogy suta volt – nyitott beretvával feküdt puha párnájú ágyán, jobbjának ökle pedig annak  a  könyvnek a  borítólapján  nyugodott,  amely  könyvben rendíthetetlen nyugalommal tekint alá magosából az ember-állat: szörny és fenség – az időt vigyázó szfinx.

Lékay  Jóskát az Olvasókör nagyterméből még azon az éjjelen átszállították a szülői házba, megadván neki a tisztes lehetőséget, hogy otthon, szerettei körében haljon meg. Ami azonban az ő esetében nem teljesülhetett akkor, lévén, hogy életének fő eseménye még hátra volt.

Amikor hosszú álmából ocsúdva hétfő este végre felnyitotta a szemét, a meghatódottságtól mukkanni sem tudott: édes egy Gizáját látta könnyezve föléje hajolni, fekete kalapban.